2018. május 7.

Visszatérő post, azaz valahol végre el kell számolnom magammal

Több, mint egy éve egy sort sem írtam. 

Ez igazából nem igaz, de bejegyzés az nem volt, aminek az az egyszerű oka, hogy ha volt is miről írnom, nem éreztem, hogy meg tudom csinálni. 
Sok ilyen hullámvölgy volt az életemben, amikor egyszerűen nem akartam, vagy nem tudtam megfelelően kifejezni magam. Nem gondoltam, hogy elég jó vagyok ahhoz verbálisan, hogy lefessem, hogy mi van a lelkemben. Kifejezetten sokáig nem is foglalkoztam a lelkemmel, ugyanis nem volt rá szükségem. Jobban mondva, nem akartam használni, hiszen elveszítettem azt az embert, akinek telje joga volt felette. 
Szóval kezdjük Ádámtól meg Évától, mert nem tudom én sem, hogy egyáltalán létezik a probléma, vagy csak magamnak generáltam az utóbbi időben. 

*

2010. június 10. életem legrosszabb napja. Az iskola utolsó hete volt, jóformán az utolsó este, másnap utaztunk volna haza mind, tehát azt terveztük a kollégiumi barátaimmal, hogy lemegyünk kocsmázni, hogy egy kicsit levezessük az egész éves feszültséget, és elbúcsúzzunk egymástól, hiszen legközelebb már csak az évzárón találkoztunk volna. Magyar óra volt az első, aztán felmentünk a kollégiumi szobánkba a tesi cuccunkért, mert a harmadik az volt. A szobámban csörgött a telefonom, amit egyébként aznap reggel véletlenül az ágyamon felejtettem. Anya keresett, a legrosszabb dologgal, ami csak történhetett velem; meghalt a nagypapám. Előző este beszéltünk telefonon, a papa egy hete volt kórházban. Szerdán felszökött a láza, de én azzal a tudattal feküdtem le, hogy neki nem lehet semmi baja, nemsokára felgyógyul, és kijön, és miden megy tovább, ahogy eddig. 16 éves voltam, és ciki, nem ciki, a legfontosabb ember az életemben a nagyapám volt. Mindenben ő volt az első. Az összes szeretetem ő kapta; és ez visszafelé is igaz volt. A másfél éves unokahúgom sem kötötte le annyira, mint az én semmilyen történetem az iskola eseményeiről. Itt zárójelben megjegyzem, hogy amikor anyu terhes lett, a papa nem lett volna ellenére a vetélésnek, hiszen a szüleim fiatalok voltak, nem akarták a nagyszüleim, hogy esetleg egy gyerek az útjukba álljon. Persze ezzel később nem volt gond szerencsére; anyám szerintem tök jó anya, legalábbis részemről semmi gondom nem volt a nevelésem kapcsán, és elmondása szerint ő is szerette csinálni, apu... Nos az egy másik történet, de maradjunk inkább annyiban, hogy egyke vagyok, neki meg eggyel több gyereke van, mint amennyire ki van találva. 
Szóval ezen a csütörtöki napon a nagyapám elhagyott. Mindig azt gondoltam, hogy ha bárkit választanom kell, ő maradjon velem amíg világ a világ. De nem így történt, és itt hagyott, hogy az amúgy is labilis világommal menjek egyedül szembe a nagy univerzummal. 

Minden valahol itt kezdődött. Ez volt az első igazi megrázkódtatás, amikor a családom is látta, hogy ezt már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Olyan családból jövök, ahol a depresszió nem betegség csak kifogás, hogy miért nem vagy képes a maximumot nyújtani. Nagyon nehéz ilyen környezetben olyan embernek lenni, aki nincs tisztában magával, és nem érti a helyét a világban.


*


De ma nem azért írok, hogy arról beszéljek, hogy mennyire nehéz. Azért írok, hogy elmeséljem, mennyire borzasztó.

2017. december 18.-án meghalt valaki, akit alig ismertem. Kim Jonghyun éppen egy hajszállal állt előtte, hogy belevessem magam az életútjába; volt ugyanis kedvenc dalom tőle, és a Shinee-tól is. Ennek ellenére még nem kapott el a láz, mondjuk akkor még nem is sejtettem, hogy valójában sokkal régebb óta ismerem őket, mint ahogy azt képzeltem. De nem is ez a lényeg.
Eleinte csak együtt éreztem, és nem vettem tudomást a haláláról, hiszen nem állt hozzám közel.
Aztán hirtelen csak őt hallgattam. Hirtelen tele lett a youtube előzmények listám a funny moments, a cute moments, és egyéb fanvideók sokaságával. Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam tovább másra gondolni. Akármennyire kapálóztam, bekúszott a bőröm alá, és soha többet nem eresztett. Ezzel nem is volt semmi gond addig, míg rá nem ébredtem, hogy miért nem tudok kiszakadni Jonghyun világából; egyetértek vele.

A mai napig nem vagyok hajlandó megnézni egy képet sem, ami csak egy kicsit is kapcsolatban áll a halálával. Ezt két okból teszem. Az egyik; amit a világnak publikálok; hogy mert addig szeretném életben tartani, amíg lehet. Ahogy látom a koporsót, valósággá válik, hogy elment, és én; aki alig ismerte meg, még nem állok készen, hogy elengedjem.
A másik indok, amit magamnak is csak suttogni merek; hogy vágyom a helyzetet. Vágyom azt a megnyugvást, amit ő érez. Magamnak akarok minden pillanatot, amit most Ő él át egy másik dimenzióban, a másvilágon, a mennyekben, vagy akárhol is van. Ott akarok lenni. Vele. Nem kimondottan a személye vonzz, hanem a lépés, amire évek óta érzem magamban a végyat, hogy átéljem.

És akkor jött, és kulcsot dobott a kezembe. Nem azért bőgöm végig az Elevator-t, mert úgy érzem, egy meg nem értett bolyongó lélek segélykiáltása. Azért bőgök, mert a lelkem megmaradt szenes darabkái sírnak a dal minden hangján, minden porcikám érzi, hogy róla szól.

Nem adok nevet az érzéseimnek. Egyértelműen szuicid hajlamról beszélünk esetemben, de ugyan már... Ki nem gondolt még bele, hogy mi lenne, ha egyszer csak vége lenne? Az most részletkérdés, hogy a saját kezem által tapasztalom meg, vagy éppen elüt a busz. Akárhogy is, nem vagyunk itt örökké. Senki. Még senkivel nem találkoztam, aki az ősrobbanás óta itt dekkol. Nincs is értelme. Van aki kevesebbel is beéri. Ahogy Jonghyun, én is ki tudok békülni 27 évvel. Bőségesen elég lenne. Nem tudom, minek kellene változnia addig az életemben, hogy arra a döntésre jussak, hogy mégiscsak hosszú életet szeretnék, unokákkal, meg bernáthegyikkel.

Egyszerűen elfáradtam.
Sok emberrel beszélgettem azóta, hogy vajon mi lehet az a pont, amikor úgy döntesz, hogy ennyi elég.  Van egyáltalán ez a pont? Mi kell ahhoz, hogy ténylegesen eldobj mindent, amid van?

Van az a pont. Jelen pillanatban képtelen vagyok egy olyan indokot mondani, ami hosszú távon itt tartana. Ha lenne elég bátorságom, már ma megtenném. Fognám a lábost, víz, szén, Jonghyun Elevator c. dala végtelenített listán, egy pohár bor, amiről tudom, hogy már sosem iszom meg, aztán hadd szóljon. Nem küldenék senkinek üzenetet. Heverne egy szép, hosszú papír mellettem, tele dalrészletekkel, és zagyvaságokkal, hogy a nagyapámmal akarok lenni, hogy az egész egy büdös nagy szívás, és hogy az egyetlen dolgot, ami boldoggá tett is elvették tőlem, ami konkrétan a macskám. Megkérném nyomatékosan a nagyközönséget, aki a temetésemre jönne, hogy hagyják a francba, mert szinte soha nem ért egy jó szó sem, vagy ha igen, annyira kiábrándultam, hogy észre sem vettem. Feleslegesen ne költsenek a virágra, hiszen egyikük sem ismert igazán. Nem is akart. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Transform by Imogen Baquet