Annyeong, Kedves!
A költözés gondolata már régebb óta motoszkál bennem. Eleinte nem siettem a gondolattal, de amikor apu is elkezdte szorgalmazni, átfordultam a ló túloldalára.
Először is leszögezném, hogy imádom a lakótársam. Minden eltörpül, hiszen mégiscsak 15 éve barátok vagyunk, és bár néha nem értek vele egyet, és megesik, hogy panaszkodom is, akkor is a barátom, és ezen nem változtathatok csak úgy, mert éppen nem úgy alakulnak a dolgaink.
Bevallom, a párválasztásával nem értek egyet, de ez az ő döntése, és ha boldog, én is az vagyok. Valószínűleg ezeket a dolgokat azért sem értem teljesen, mert én nem élek kapcsolatban, és a jövőt tekintve nem is igazán tervezem a közeljövőben. Annyi minden máson jár az agyam, hogy egyszerűen megelégszem azzal, hogy kdrámákat nyomatok orrba-szájba, és agyonszeretem a macskám. (nem kérdezem, ő örül-e ennek.) Az az igazság, hogy az érzelmi szintem nem tart ott, hogy másnak is adjak belőle, mert nekem sincs elég. Lehet, hogy szomorú, és egyedül öregszem meg, de egyáltalán nem érzem szükségét. Talán 23 évesen elgondolkodhatnék az ügyön... De lássuk be; ki tudna elviselni egy kicsit túlsúlyos, átlagon aluli embert, akinek néha fontosabb hogy lássa a The Legend Of The Blue Sea új részét, minthogy hajat mosson. Kinek kellene olyasvalaki, aki még hisz a meséknek, és úgy örül a Got7 V Live-jainak, mint egy kisgyerek. Senki, majd én elmondom. Nem hiszem, hogy bárki tolerálná a félévente változó, de annál intenzívebb rajongásaimat, és megbékélne vele, hogy néha számomra elérhetetlen emberek fontosabbak, mint akik a környezetemben élnek.
Szóval a kibírhatatlan személyiségem mondhatni idomult a külsőségekkel. Nem vagyok egy álomnő. Sehogyan sem.
De visszatérve a költözésre. A dolog pikantériája, hogy mióta az ötlet megszületett, apu kezd úgy gondolni rám, mint a lányára. Nem kis teljesítmény ez 23 év után, higgyétek el nekem. Eddig hiába próbálkoztam, sosem sikerült elérnem ahhoz hasonló dolgokat, mint amiket az utóbbi időben tesz. Felhív csak úgy, hat rá, ha hisztizek, és megteszi, amit kérek, és nem utolsó sorban hajlandó volt megbeszélni a volt feleségével, hogy enyém legyen az eredetileg nekem tervezett szoba, ami most a törvény szerint nem a miénk. Ami pedig még ennél is meglepőbb fordulat; gondolkozik a közös jövőn és azon, hogy lesz majd egy szép napon csak az enyém a lakás.
Azt kell tudni, hogy most félig az övé, én vagyok az egyetlen örökös, és azt tervezi, inkább velem fizeti a jövőben a költségeket, hogy az ex kiszálljon a buliból. Kvázi, nekem csinálja. Beszélt arról, hogy tavasszal festessünk, hogy szerezzek olyan melót a mostani helyett, ahol a hétvégéim szabadok, mert akkor lehetnek közös programjaink. Nem ismerek az apámra, de azt akarom, hogy ilyen maradjon.
Egyszer ugyan már próbáltunk együtt lakni, de a szükség erősen rányomta mindkettőnk hangulatára a bélyeget. Ő akkor jött haza külföldről, én meg azon a nyáron gyakorlatoztam a fősulin. Mindketten sokat voltunk otthon, és ez nem igazán tett jót a kapcsolatunknak... Én sérelmeztem, hogy egy matracon alszom, és bőröndből öltözöm (ezért bosszúból befestettem a hajam vörösre, vérfürdővé varázsolva a fürdőt), neki szobája van, angoltanárhoz jár, és konditerembe, én meg anyámtól kérek pénzt mindenre. Szóval nem voltam kibékülve a helyzettel, ahogy ő meg azzal nem, hogy a főnököm kihasznál, és mindenért én futok neki. Ez igaz volt, de meg kell vallanom, szakmai szempontból életem legjobb nyara volt. Rengeteg interjút forgattam, egy valódi hírportált szerkesztettem, és ott volt a krimiszínház is. Minden percét élveztem, hogy hol gyászoló feleség, hol szociopata gyilkos vagyok, aki a közönség soraiban várja, hogy kitalálják a bűnét, aztán gonosz mosollyal csak annyit mondjak; Mert megtehetem. Mert elvehetem egy ember életét. - talán később szánok erre is egy bejegyzést.
Igazán akkor kezdtem el komolyan foglalkozni azzal, hogy kiköltözöm, miután apuval beszéltem róla. Előtte többször felmerült a lakótársammal folytatott beszélgetések során, hogy meg kéne kérdeznem, hátha kimehetünk, de akkor csak ötlet volt, és igazán csak azért kérdeztem meg, mert egyszerű megoldásnak tűnt volna. Kevesebb pénzért jobb körülmények. Ez mindenkinek jó. Most úgy tűnik, előbbi nem lesz sokkal kevesebb, de ott az érzés, hogy a sajátom fizetem, ami nem elhanyagolható tényező, és így máris sokkal jobban hangzik.
Tulajdonképpen a bejegyzés arról szól, miért nem sajnálom a helyet, ahova eleinte úgy szerettem hazajönni. Aminek minden pillanatát imádtam, mert a szomszédban a Magyar Színház, a közelben egy kis kínai bolt, ahol végtelenül kedvesek az emberek, és amúgy is minden közel van, és még macskát is tarthatok.
A szomszédok. A mellettünk lévő szolgálati lakás, ahol egy kisebbségi sokfős család osztozik nagyjából ugyanakkora területen, ami nekünk, kettőnknek is kevés. A mai napig nem tudom, pontosan hányan laknak abban a lakásban. Minden bizonnyal a családfenntartó a tizenéves srác, aki szellemileg fogyatékos. Nyilván a lakást is így szerezték, máskülönben már bedugták volna egy intézetbe, és a segély is jól jöhet, tekintve, hogy csak az apa dolgozik a legalább 6 fős brancsban. Állandó ordítozások, dobogások, a srác a bejárati ajtó ablakában leskelődik... Szóval nem kellemes. A többiekkel semmi gondom, a másik szomszédban a bácsi horkolására alszom el minden éjjel, és ha nem hallgatná 100-on a tévét nem tudnám, mikor kezdődnek a műsorok. Neki legalább van haszna. Aztán a másik nyomós indok; maga a főbérlő, vagyis inkább a módszerei. Számomra új, és felfoghatatlan volt, hogy egy számlát sem látok. Egyet sem. Lejelentem az órákat, visszaküldi az összeget, és kész. Lehet, hogy ez máshol megszokott, de eddig ahány albérletben laktam, mindig az volt a módi, hogy legalább a csekkeket láttuk, és így nem volt félreértés. Rendben, most sem fordult elő semmi ilyesmi, de ez elég nagy hiányosság volt számomra. A környék közel sem nyert meg annyira, hogy évekig itt időzzek, és meguntam, hogy egy leszakadt ágyon, gyakorlatilag egy nappaliban alszom, amióta meg a lakótársam k***a szerelmes, nagyjából egész nap egyedül vagyok, és az üres lakás vár, ahol a macskámmal beszélem meg az aznapom. Legalább már visszanyávog...
Ami pedig az utódunk kiválasztását illeti... Ma hárman jöttek megnézni a lakást. Ebben az én feladatom az volt, hogy vágjam rendbe a lakást, és mint a jó gyerek, várjak, míg mindent megmutogatnak. Ezzel sincs semmi gond, hiszen a mi érdekünk is, hogy minél előbb kivegye valaki a lakást, mert akkor visszajön a kaució, ami nem rossz, mikor 90.000 forintról beszélünk. Na, de amikor azzal hív fel este nyolckor a főbérlő, hogy varázsoljam el a macskát, mert az utolsó nézelődő a gondolattól is rosszul volt, hogy macska lakott előtte, pedig kivette volna, meg amúgy jó lenne, ha teljesen szagmentesíteném a helyet, akkor elpattan az agyam. A macskám szerintem a létező legtisztább szobamacska ezen a világon. Az alomján kívül konkrétan sehova nem hajlandó odacsinálni, ha pedig már túl sok neki a cucc a wc-jében, addig nyávog mellette, míg meg nem kapja amit akar. Három naponta kicserélem az egész almot, mert én sem szeretném, hogy szaga legyen, azt hiszem, ez alapvető. Uram bocsáss, ma éppen nem tettem meg, mert egy nappal előtte kicseréltem az almot. Szaga van? Mit ad Isten, egy macska is végzi a dolgát, ez jár némi szaggal, hopp, nem is tudtam baszki. Nyaljak egy indiai f***kalapnak, aki alig látszik ki a földből és a tehenet isteníti? A TEHENET. Szagolta már a sz**ját? Mert szerintem ezerszer rosszabb mint a macskámé.
