Felnőttként - a szüleim és én ~ Apu verzió

Annyeong, Kedves!

Igazán aktívnak érzem magam az utóbbi időben. 

Valószínűleg szemet szúrt Neked is, hogy az oldal teljes átalakuláson ment át, így megérkezett a második dizájn, Kim Min Seok, azaz Xiumin közreműködésével, akit az EXO-tól kértem kölcsön. (akik újabban a kedvenc bandáim képzeletbeli listáján foglalnak helyet, de mindenki nyugodjon meg; külön bejegyzésben fogom ecsetelni a velük való kapcsolatom.)

De kanyarodjunk az eredeti témához; hogyan is viszonyulok viszonylag felnőtt fejjel a szüleimhez. 

Az utóbbi időben gyakran gondolkodom ilyesmiken, hiszen alig egy hónapja újra összebútoroztam apuval. Egy korábbi bejegyzésben említettem, mennyire megváltozott; javára. Hát nem. De kezdjük a porfelhőtől, mielőtt abból bolygó lett. A mi nemlétező kapcsolatunk is porfelhőből alakult ki egy olyan égitestté, ami még nagyon sokáig kering majd a galaxisban, és úgy tűnik, elnyerte végleges formáját, mert nem igazán tudunk rajta változtatni. 

Négy éves voltam, mikor a szüleim elváltak. A házasságukból, és abból az időből, hogy hárman együtt élünk, nagyon rövid emlékfoszlányaim vannak csak. Másodperces jelenetek, hogy apu tésztával etet, vagy két héten keresztül ül velem az oviban beszoktatós időszakban. Hogy veszekszenek anyuval, de arra nagyon ügyelnek, hogy ne előttem. Konkrétan nem is eseményekre emlékszem, inkább csak ismerős illatokra, tárgyakra. A kanapé szövetét fel tudom idézni, ahogy a reggeli nap besüt az ablakon, mikor hétvégén Disney meséket nézek, a kakaó illata, a spagettié, a száradó ruháké, a paplanomé. Anyu és apu parfümje, a bogárhátú Volkswagen kárpitja, és a szél csiklandozása az arcomon, miközben apu száguld velem az óvodába, mert megint késésben vagyunk. 

Szóval nem sok minden maradt meg, így gyakorlatilag nem emlékezhetek rá, milyen apuval együtt élni. 

Gyerekkoromból nincs túl sok emlékem róla amúgy sem. Voltak időszakok, mikor jobban kijöttem a -most már - exfeleségével, mint vele. Minél idősebb lettem, annál kevésbé értettük meg egymást, és nem is volt sok kapcsolatunk egymással. Ő felköltözött Pestre, én maradtam vidéken, aztán igaz másik városban, de szintén vidéken jártam gimnáziumban. Nem is akartam Pestre költözni. Nem miatta, de kiskoromban jártunk fel eleget a nagymamámmal látogatóba, nekem annyi éppen elég is volt a fővárosból. Hogy mégis éppen itt kötöttem ki, az véletlen, bár utólag nem bánom. 

Aztán jött a főiskolai gyakorlatom. Hazaköltözött, nekem valahogy fenn kellett maradnom Pesten. A másik megoldás az lett volna, hogy a nagybátyámékhoz megyek, de végül logikusabb alternatívának tűnt, hogy apuval legyek. Talán mind a ketten abban bíztunk, hogy közelebb kerülhetünk egymáshoz. Megsúgom, nem sikerült. 

Akkortájt ismerkedtem meg az akkori blogom által az egyik tünemény barátnőmmel (akivel idén négy évesek leszünk), és sokat jártam melózni is. Ha ez a két dolog nem lett volna, valószínűleg hidegvérrel gyilkolom meg egy este. Rövid időn belül minden idegesített, amit csinált. A hosszas skype beszélgetések az akkor még feleségével, a folyamatos kioktatások, amiket lehet, hogy tényleg csak a jó szándék vezérelt, de folyamatosan olyan stílusban adta elő, mintha a kis tinédzser lányával beszélne, és akkor én már rég túl voltam ezen az időszakon, tekintve, hogy félúton jártam a még gyerek és a dolgozó nő között. Csak és kizárólag akkor értettünk egyet, és tudtunk normálisan beszélgetni, ha ittunk. Nem keveset. Az egyik emlékezetes eset, mikor ketten lenyomtunk egy üveg Unicum szilvát. Vannak vicces történeteink abból az időből. (Egy ideig a szilvára sem tudtam ránézni, nemhogy az Unicumra.) Meghallgattam az ő verzióját a válásról, hiszen eddig csak anyuét ismertem, illetve a nagyszüleimét, azt is inkább anyu oldaláról. Mondanom sem kell, szöges ellentétben állt a két sztori, és a mai napig nem tudom eldönteni, ki mondd igazat. Valószínűleg mindketten. 

Naponta vesztünk össze semmiségeken, ami idővel odáig fajult, hogy már csak attól elsírtam magam, hogy félúton a supermarket felé hozzám szólt az autóban. Ez megint felbosszantotta, és kezdődött előröl a veszekedés a semmin. Mit vegyünk a hűtőbe, miért dolgozom ingyen, miért nem járok el, miért mindenkivel csak az interneten beszélek. Nem nagyon ettem, gyakorlatoztam, nem egy multi igazgatója lettem, és azért beszélgettem az interneten a barátaimmal, mert a többségük, ahogy én is; vidéki volt, aki csóró főiskolás, és otthon tölti a szünidőt. Megmérgezte a kapcsolatunkat, hogy összezártak másfél szobába egy tévével. Utáltam, hogy egy felfújható matracon alszom, amit konkrétan naponta kellett felfújni az utolsó időkben, mert eresztett. Ezzel szemben a saját apám egy kényelmes ágyon fetrengett egész nap, ha éppen nem edzőterembe járt, vagy angol tanárhoz. Nem tudtam, mit vegyünk a hűtőbe, mert nekem nem is igazán volt miből feltöltenem. A gyerektartást ugyan még fizette, de ezen felül mindenre anyámtól kellett kölcsönkérnem, ha szerettem volna valamit. Apámnak eszébe nem jutott volna, hogy vegyen egy nadrágot, vagy egy szelet csokit, csak hogy jobb kedvem legyen. Hát csodálkozott, hogy annak mennyire örültem, hogy Peter Capaldi lett a 12. Doktor? Sosem látott igazán örülni, persze, hogy meglepődött. 

Mire elkezdődött az iskola, és én újra visszaköltöztem a kollégiumba, ott tartottunk, hogy azt se bántam volna, ha soha többet nem beszélünk. Azt hiszem, ebből érzékelt valamit, mert hirtelen kedvesebb lett, de azért sokban nem változott. Továbbra is csak akkor jött ki értem a pályaudvarra, ha küldtek velem valamit neki a mamáék. 

Hát ilyen csonka kapcsolatban költöztünk szét. Nem terveztem, hogy valaha még egyszer a lakótársa akarok lenni. Nem hiányzott a következő három hónapban, amikor ugyan egy városban éltünk, de a telefont sem emeltük meg a másik miatt. Vele még az interneten sem beszéltünk...

Aztán elérkezett 2016 tele, mikor a lakótársam először óvatosan megkérdezte, mit gondolok az"Harrison Fordot én is elkapnám, de nem igazán hoznak lázba." Ezt a mondatot sosem felejtem el, mert utána következett, hogy bevallotta, szerelmes. Mondjuk vele ez havonta előfordult, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ahogy eleinte annak sem, hogy az 'idősebb' azt jelenti, hogy az említett az apja lehetne. Aztán egy ideig eljátszottunk a gondolattal, hogy mivel apu barátnője a belvárosban lakik, egészen pontosan egy utcára tőlünk; tehát apu nem igazán van a külvárosi lakásunkban, költözzünk oda. Olcsóbb, és jobb. Felvetettem apunak, aki abban az esetben szó nélkül beleegyezett volna, ha csak én és a macskám jövünk. Merthogy kiderült, hogy azért mégis van itthon is, nemcsak a belvárosban.
idősebb pasikról.

Bevallom, szkeptikus voltam, aztán mivel maga; a saját apám kérdezett rá majd minden beszélgetés alkalmával, hogy döntöttem-e a költözést illetően, elkezdett mozogni a gondolat. Miért is ne? Én is öregebb lettem, apám is; viszonylag rendbe tettük a kapcsolatunkat, hát egy próbát megér a dolog, amúgy is most végre saját szobám lenne. Így érkeztünk el január elejéhez, amikor a lakótársam már gyakorlatilag csak váltóruháért járt haza, én meg baromira untam, hogy a társaságom a sarki kínai üzlet eladója, illetve a macskám. Bármennyire is imádtam a belvárost, ráuntam. Minden a seggemben volt, de nem éreztem jól magam. Nem is tudom, hogy ezt a plusz 10 kilót, amit az unaloműző zabálással szedtem fel, mikor fogom leadni, és hogyan. 

Tehát január közepén elkezdtem átbútorozni. Akkor jelentkeztek újra a hiányosságok. Apám folyton azon zsörtölődött, hogy a macska büdös. Elismerem, éppen abban az időszakban jöttünk, mikor ivarérett lett, de ezt már megoldottuk. Jöttek a kioktatások, amikor újra úgy kezelt, mint egy kisgyereket, aki meg kell tanítani, hogyan fogja a kést meg a villát. A költözés alatt összesen két csomagot fogott meg. Egyszer felhozta a kávéfőzőm, a másikra már nem is emlékszem, annyira dühös voltam rá, amiért mindent egyedül kell pakolnom. Minden este rácsodálkoznak a takarító nénik a munkahelyemen, hogy a csokival teli több tíz literes fazekat emelem A-ból B-be, és akkor nem látták, mikor egy ládányi edényt meg konyhai cuccot hoztam le teljesen egyedül az első emeletről, és vittem még vagy 500 métert. Nem tűnik soknak, de baromi nehéz volt. Oké, egy szemléltetőbb példa. A bőrönd, amibe az összes ruhám bele tudtam pakolni, körülbelül akkora, mint egy közepes méretű mosógép. Ezen kívül még egy utazótáska volt a hátamon, a nyakamba két laptop, illetve felváltva a két vállamon még egy-egy kisebb táska. Így nézett ki egy forduló a költözésnél. Azt, hogy ezeket cipeltem, apám kényelmesen végignézte a kocsiból, és nemhogy a bepakolásnál segített volna, azt is a volán mögül vezényelte le - a szokásos stílusban, amit irányomba mutat. Nem egyszer, és nem kétszer pattant el az agyam, és még mielőtt végleg kiköltöztem volna beköszönt újfent az érzés, milyen az autóból bőgve bámulni a forgalmat, miközben a saját igazát állítja. 

Egy ponton már anyunak is panaszkodtam, úgy három hét után, amikor már tényleg nem bírtam magamban tartani, elmeséltem a mamának is. Ő apu anyukája. A legnagyobb bizalmasom a családban. Azt gondoltam, hogy ha neki sírás nélkül el tudom mesélni, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk apuval együtt élni, akkor majd az érintettel is tudok beszélni, de már csak attól könnybe lábadt a szemem, ha hozzám szólt. Minden reggel, mikor végre kisütött a nap, és azokban a csodálatos fényekben mentem dolgozni, üvöltött a zene a fülemben, és arról ábrándoztam, mi lenne, ha teljesen másmilyen lenne az életem. Aztán eljött az este, mikor fél órát kellett várnom a buszomra a mirelit hidegben, és hazaérve még mielőtt beléptem volna az ajtón, láttam, hogy ég a villany; vagyis apu itthon van. Minden életkedvem elszállt. 

Ennek alig egy hete. Azalatt csak annyi változás történt, hogy a macskát kiherélték, már nincs az a jellegzetes szag, és végre beszéltünk apuval, bár a biztonság kedvéért csak telefonon. Ó, igen! Majd elfelejtettem. Hétfőig húzta-halasztotta, hogy megkérdezze az exfeleségétől, hogy a szobába menjek. Merthogy elvileg az az övé, és erről papírja is van. Mire kijelentette, hogy természetesen; legyen nekem is saját kuckóm, és megrótta aput, hogy eddig miért nem ott voltam. 

Szóval a következő lépés, hogy elfoglalom a szobát, miután apu kipakol. Hosszú menet lesz. Engem kioktatott, hogy minek van annyi cuccom, amit nem használok, azt ki kellett volna dobnom, ő ennek ellenére még mindig fenn tárolja az üres dobozokat, amikben a külföldről hazaérkező cuccai voltak. Azt sem igazán értem, hogy minek van a lakásban két szerszámos láda, mikor szökőévente egyszer kell valamit megjavítani, és ezek nagy része olyan dolog, amihez szakember kell, tekintve hogy szinte mindenhol beépített dolgok vannak. Azt hiszem, lesznek még csatáink, míg kipakol teljesen. 

Most lekopogom; nyugodt a hangulat, főleg; mikor nincs itthon, és csak telefonon konzultálunk.

Mégis; úgy érzem, sosem lesz jó kapcsolatunk. Megtanulhatjuk, hogyan éljünk együtt úgy; hogy ne menjünk egymás idegeire, de nem titkoltan az lesz életem egyik legszebb napja, mikor bejelenti, hogy összeköltözik a barátnőjével, és békében itt hagy kinn.