13 éves vagyok, és blogger kampány - szerintem

Annyeong, Kedves!

Ahogy újra belevetettem magam a blogvilágba, többször belefutottam a "13 éves vagyok, és blogger" nevezetű kampányba. 

Őszintén bevallom, olykor bennem is felmerülnek azok a dolgok, amiket ők felhoznak. Komolyan azt gondolom, hogy egy 13 éves lány, akármennyire is felnőtt; mert igenis lehetnek már ilyen gondolatai, nem kell, hogy egyperceseket írjon, amiben Harry Styles a farkát lóbálja. Mondjuk, részemről ezt senkinek sem kellene írnia. Egy gyerek legyen gyerek, de nem lehordani szeretném a kampányt, ugyanis, amikor a lányok érveit olvastam, már felénél tudtam, hogy teljes mellhosszal mellettük fogok állni. 

Hogy miért változott meg a véleményem?

Tulajdonképpen nem változott, csak külön kell választani a kettőt.

11 éves voltam, amikor az első történetemet egy Tokio Hotel füzetbe lefirkáltam, ami körbejárt az iskolában, és a korosztályom nagy része olvasta. A fogalmazásom nagyjából ahhoz hasonlított, mintha anyámnak kellett volna egy fogalmazást írnom anyák napjára, amivel majd az iskolai műsoron lepem meg. ( Ilyen is volt, de senki nem akarja tudni, milyen borzasztó volt. :-D ) Mégis, amikor az osztálytársam elkezdte emailben küldözgetni a Bill Kaulitz Fanfictionjének epizódjait; azt gondoltam, ez nekem is menne. Nagyképűség volt ezt gondolni, de kis tinédzser voltam, egyke, és részben kékvérű. Kódolva volt a fellengzős stílusom. Szóval belefogtam a Light Story-ba. A történet nem is lehetett volna sablonosabb. Ikerlányok, akik a két legjobb barátnőjükkel nyári szünetben Németországba mennek, és mit ad Isten, egy hotelben szállnak meg a bandával. Mindenki első látásra szerelmes lesz a másikba, aztán persze jöhet pár félreértés, ami senkinek sem szúrt volna szemet, ha megbeszélik, egy kis halál, és nagy egymásra találások. Hát ez volt az én történetem. 12 évesen fejeztem be, és azt gondoltam, a világ királya vagyok, mert más osztályokban is forgatják az én tákolt, képekkel teleragasztott füzetem. Ez a történet része. 

Nagyjából ugyanebben az időben, ébredező kíváncsiságom az internet világába elkalauzolt olyan oldalakra, mint a myspace, a hotdog, vagy más blogok, amik ma már nem is léteznek. Persze, nekem is azonnal kellett egy online napló, ekkor még mindig csak 12 voltam. Azonnal regisztráltam mindenhova, és lelkesen hirdettem a gondolataimat. 13 éves koromra baromi büszke voltam magamra, mert nem csak az iskolában akadtak olvasóim, hanem jöttek oda a zenekarból is emberek, hogy "Hé, láttam, feltetted a blogodra a turné képeit. Tök jók!", és hasonlók. Szereztem barátokat az interneten, az akkori lelki világom amúgy is instabil volt, és úgy éreztem, csak névtelenül, éjszakákat átbeszélve MSN-en tudom ezt megbeszélni valakivel, aki igaz csak 40 kilóméterrel messzebb lakik, de eszünkbe nem jutna elbuszozni egymáshoz. Akkoriban jöttek-mentek a plátói szerelmek, kétségeim voltak afelől, hogy jól írok-e, meg jöttek folyamatosan a Harry Potter kötetek, azokat is ki kellett tárgyalni valakivel. Ahogy minden tini, én is harcban álltam a szüleimmel, és fogalmam sem volt, hogy mit is akarok kezdeni általános iskola után. *Akkor még azt hittem, klarinét művész leszek.* 

Ezeken az akkor tragédiáknak tűnő dolgokon pedig csak az segített, hogy állandóan írtam. Novellákat, verseket, folytatásos történeteket... Mindig volt nálam füzet, otthon pedig, ahogy végeztem a tanulással, azonnal legépeltem mindent, hogy hétvégén, mikor végre a kiérdemelt internetezést töltöttem, felpakolhassak mindent. Néha sajnálom, hogy ezeknek a dolgoknak a 90%-a elúszott a világhálón. Szinte minden platform, amire akkoriban töltöttem fel tartalmakat, már rég nem léteznek. No, meg elfelejtettem a myspace jelszavam. 

Ha akkoriban létezett volna ilyen kampány, már akkor csatlakoztam volna. Tök egyszerű okok miatt; alig mertem elsuttogni egy-egy dicséret után, hogy mennyi idős is vagyok. Akkoriban valahol azt olvastam, hogy Agatha Christie 30 éves kora előtti történeteit egyszerűen visszadobták. Totál begyulladtam, hogy nekem még van majd 20 évem, mire valaki észreveszi, hogy itt vagyok, és adott esetben nem szar dolgokat firkálok. Szóval igyekeztem mindent jól csinálni, és kerülni a kérdést a koromról. Sokkal érettebben viselkedtem, és akik még ismernek abból az időből, a folyamatos rajongásaimat leszámítva egyöntetűen azt mondják, hogy nem csitrinek tűntem, aki semmit nem tud a világról. Na nem, mintha tudtam volna bármit is azon kívül, amit olvastam, vagy a filmekben láttam. De azt boldogan kamatoztattam. 

Boldogan olvastam a lányok sorait, mert jó látni, hogy van egy oldal, az érem fényesebbik fele, aki felvesz a harcot azokkal, akik fújolnak, és kiközösítik őket a koruk miatt. Megszámolni sem tudom, én annak idején mennyiszer hátráltam meg, amikor kezdtek a korom miatt megkülönböztetni. 

Szóval, én igazából csak megköszönni szeretném, hogy létrejött. Hogy támogathatom a kampányt, és ezáltal kicsit a részese lehetek. 

Srácok, ha olvassátok egyszer, tudnotok kell, mellettetek vagyok, és szóljatok bátran, akármire is lenne szükségetek! ;-)

A kampány kezdeményezőit itt találjátok:

Kanna-Chan: "Nyisd ki a szemed!", "Titkos Démon"

Boglárka Balázsi: "training wheels for me"

Katherine Shadown: "Primrose Blog Design", "Sirató Ének"