13 éves vagyok, és blogger kampány - szerintem

Annyeong, Kedves!

Ahogy újra belevetettem magam a blogvilágba, többször belefutottam a "13 éves vagyok, és blogger" nevezetű kampányba. 

Őszintén bevallom, olykor bennem is felmerülnek azok a dolgok, amiket ők felhoznak. Komolyan azt gondolom, hogy egy 13 éves lány, akármennyire is felnőtt; mert igenis lehetnek már ilyen gondolatai, nem kell, hogy egyperceseket írjon, amiben Harry Styles a farkát lóbálja. Mondjuk, részemről ezt senkinek sem kellene írnia. Egy gyerek legyen gyerek, de nem lehordani szeretném a kampányt, ugyanis, amikor a lányok érveit olvastam, már felénél tudtam, hogy teljes mellhosszal mellettük fogok állni. 

Hogy miért változott meg a véleményem?

Tulajdonképpen nem változott, csak külön kell választani a kettőt.

11 éves voltam, amikor az első történetemet egy Tokio Hotel füzetbe lefirkáltam, ami körbejárt az iskolában, és a korosztályom nagy része olvasta. A fogalmazásom nagyjából ahhoz hasonlított, mintha anyámnak kellett volna egy fogalmazást írnom anyák napjára, amivel majd az iskolai műsoron lepem meg. ( Ilyen is volt, de senki nem akarja tudni, milyen borzasztó volt. :-D ) Mégis, amikor az osztálytársam elkezdte emailben küldözgetni a Bill Kaulitz Fanfictionjének epizódjait; azt gondoltam, ez nekem is menne. Nagyképűség volt ezt gondolni, de kis tinédzser voltam, egyke, és részben kékvérű. Kódolva volt a fellengzős stílusom. Szóval belefogtam a Light Story-ba. A történet nem is lehetett volna sablonosabb. Ikerlányok, akik a két legjobb barátnőjükkel nyári szünetben Németországba mennek, és mit ad Isten, egy hotelben szállnak meg a bandával. Mindenki első látásra szerelmes lesz a másikba, aztán persze jöhet pár félreértés, ami senkinek sem szúrt volna szemet, ha megbeszélik, egy kis halál, és nagy egymásra találások. Hát ez volt az én történetem. 12 évesen fejeztem be, és azt gondoltam, a világ királya vagyok, mert más osztályokban is forgatják az én tákolt, képekkel teleragasztott füzetem. Ez a történet része. 

Nagyjából ugyanebben az időben, ébredező kíváncsiságom az internet világába elkalauzolt olyan oldalakra, mint a myspace, a hotdog, vagy más blogok, amik ma már nem is léteznek. Persze, nekem is azonnal kellett egy online napló, ekkor még mindig csak 12 voltam. Azonnal regisztráltam mindenhova, és lelkesen hirdettem a gondolataimat. 13 éves koromra baromi büszke voltam magamra, mert nem csak az iskolában akadtak olvasóim, hanem jöttek oda a zenekarból is emberek, hogy "Hé, láttam, feltetted a blogodra a turné képeit. Tök jók!", és hasonlók. Szereztem barátokat az interneten, az akkori lelki világom amúgy is instabil volt, és úgy éreztem, csak névtelenül, éjszakákat átbeszélve MSN-en tudom ezt megbeszélni valakivel, aki igaz csak 40 kilóméterrel messzebb lakik, de eszünkbe nem jutna elbuszozni egymáshoz. Akkoriban jöttek-mentek a plátói szerelmek, kétségeim voltak afelől, hogy jól írok-e, meg jöttek folyamatosan a Harry Potter kötetek, azokat is ki kellett tárgyalni valakivel. Ahogy minden tini, én is harcban álltam a szüleimmel, és fogalmam sem volt, hogy mit is akarok kezdeni általános iskola után. *Akkor még azt hittem, klarinét művész leszek.* 

Ezeken az akkor tragédiáknak tűnő dolgokon pedig csak az segített, hogy állandóan írtam. Novellákat, verseket, folytatásos történeteket... Mindig volt nálam füzet, otthon pedig, ahogy végeztem a tanulással, azonnal legépeltem mindent, hogy hétvégén, mikor végre a kiérdemelt internetezést töltöttem, felpakolhassak mindent. Néha sajnálom, hogy ezeknek a dolgoknak a 90%-a elúszott a világhálón. Szinte minden platform, amire akkoriban töltöttem fel tartalmakat, már rég nem léteznek. No, meg elfelejtettem a myspace jelszavam. 

Ha akkoriban létezett volna ilyen kampány, már akkor csatlakoztam volna. Tök egyszerű okok miatt; alig mertem elsuttogni egy-egy dicséret után, hogy mennyi idős is vagyok. Akkoriban valahol azt olvastam, hogy Agatha Christie 30 éves kora előtti történeteit egyszerűen visszadobták. Totál begyulladtam, hogy nekem még van majd 20 évem, mire valaki észreveszi, hogy itt vagyok, és adott esetben nem szar dolgokat firkálok. Szóval igyekeztem mindent jól csinálni, és kerülni a kérdést a koromról. Sokkal érettebben viselkedtem, és akik még ismernek abból az időből, a folyamatos rajongásaimat leszámítva egyöntetűen azt mondják, hogy nem csitrinek tűntem, aki semmit nem tud a világról. Na nem, mintha tudtam volna bármit is azon kívül, amit olvastam, vagy a filmekben láttam. De azt boldogan kamatoztattam. 

Boldogan olvastam a lányok sorait, mert jó látni, hogy van egy oldal, az érem fényesebbik fele, aki felvesz a harcot azokkal, akik fújolnak, és kiközösítik őket a koruk miatt. Megszámolni sem tudom, én annak idején mennyiszer hátráltam meg, amikor kezdtek a korom miatt megkülönböztetni. 

Szóval, én igazából csak megköszönni szeretném, hogy létrejött. Hogy támogathatom a kampányt, és ezáltal kicsit a részese lehetek. 

Srácok, ha olvassátok egyszer, tudnotok kell, mellettetek vagyok, és szóljatok bátran, akármire is lenne szükségetek! ;-)

A kampány kezdeményezőit itt találjátok:

Kanna-Chan: "Nyisd ki a szemed!", "Titkos Démon"

Boglárka Balázsi: "training wheels for me"

Katherine Shadown: "Primrose Blog Design", "Sirató Ének"

Dél-Korea - első találkozások

Annyeong, Kedves!

Földi létem során megszámlálhatatlan dolog után epekedtem már. De komolyan... Taylor Swift, Tokio Hotel, Doctor Who, Roméo et Juliette, Adrien Brody, Sailor Moon, a srác három osztállyal felettem, Benedict Cumberbatch, Supernatural... és még sorolhatnám. Szóval sokan voltak. 

Nem mondom, hogy fellángolások mind, hiszen van, ami a mai napig meghatároz, és sokat csiszoltak a stílusomon. Minden, amiért és akiért megvesztem, hozzátett ahhoz, aki most vagyok. 

Megtanultam annyira franciául, hogy ne lopjanak el, csak, hogy értsem a musicaleket. Először akkor álltam ki az igazamért, amikor meg kellett védenem a Tokio Hotelt az osztálytársaimmal szemben. Akkor szomorodtam el először igazán az emberi gonoszságon, mikor Michael Jackson meghalt. Javítottam az angoltudásomon, hogy élvezhessem a Doctor Who-t. Mellesleg, azóta is inkább angol akcentussal beszélek, és az ő szófordulataikat használom. Már, amennyire ez lehetséges az én szintemen. Alexa Chung megtanította, hogyan fejezzem ki magam az öltözködésemmel, Adrien Brody pedig, hogy hogyan meséljek a mozdulataimmal. 

Valamit még a One Direction is tanított. Hogy lehetséges, hogy otthon érzem magam egy rétegben, ami már rég nem a korosztályom. Amikor én Georg Listing-ért hisztiztem, sehol nem volt még Facebook, ahol álnéven egymás torkának estünk volna, hogy melyik bandatag a szexibb. Voltak rajongói klubok, meg történetek, és egymásnak fordítottuk le az interjúkat, meg a dalszövegeket. Mindenki németül tanult, és igyekeztünk felkutatni minden lehetséges rajongót a közelben. Ha láttál valakit az utcán fekete ruhákban, kihúzott szemmel, akkor majd kiugrott a szíved, mert reménykedtél, hogy Bill Kaulitz miatt csinálja. (Bár én ezt csak egyszer vállaltam, farsangkor) A BRAVO-ból vágtuk ki a cikkeket, és nyomtatott képekkel dekoráltuk a füzetünket, nem vetettük meg a több ezer forintos eredeti cuccokat, inkább csináltunk sajátot, mert az egyedi volt, és ez volt a Tokio Hotel lényege: az egyediség. Mégsem vetem meg azt a generációt, aki az ellenkezőjét csinálja öt fiú kedvéért. Tudom, milyen tinédzserként rajongani. Én még magnón hallgattam a Hupikék Törpikéket, nem pedig szelfiztem az iPhone-nal, de akkor is értem. Én is imádtam. Minden pillanatban azért imádkoztam, hogy véletlenül fussak össze a kedvencemmel, és váltsunk pár szót. Gyűrtem a nyelvet, hogy megértsem őket, és nekik köszönhetem, hogy írni kezdtem. Ha nincs a tinédzserkori lázadásom, soha nem születik meg a Light Story; a Tokio Hotel főszereplésével. 

De, hogy ne csak lelkizzek, egy éjjel feltette nekem a kérdést egy kedves barátom, mikor megmutattam neki a Cake by Love előzetesét: Téged is elkapott a koreai láz? 

Elkapott.

Szeretek rajongani. Hogy éppen kiért, az nem mindegy, de ha úgy érzem, azonosulok vele, akkor szívem-lelkem benne van. Kezdjük Ádám-Évától, mert még soha, semmilyen formában nem mondtam el, hogy mi tart lázban szeptember óta. 

Szabadnapjaimon az egyik kedvenc elfoglaltságom, hogy új sorozatok után kutatok. Szeptember közepén még aktuális volt, mert nem kezdődött egyik kedvencem új évada sem. Így találtam meg a Dramaworld nevezetű websorozatot, a Viki sajátgyártású sorozatát, ami nem titkolt szándékkal azért jött létre, hogy a doramákat népszerűsítse. Nem hosszú, langyi, éppen jó addig, míg nem kezdődik a Supernatural - mondtam ezt akkor. 

Ahogy az lenni szokott; beleszerettem a főszereplőbe. Most komolyan, Sean Dulake? Övön aluli. 

Igyekeztem kideríteni, hol láthatom. Főszerepben nem, de találtam egy kosztümös doramát, amiben szerepel, és vörös. Minden stimmel, ugorjunk neki. Bűntársamnak választottam a legjobb barátnőmet, aki évek óta nyeli minden ilyen rajongásom, és szó nélkül mellettem áll, amíg el nem múlik. Hát a sorozat nem nyert hangszórót. Egyetlen részt láttunk, ami után elszaladtunk az éjjel-nappaliba még egy üveg borért, hogy ezt az élményt az alkohollal feledtessük el. 

Teltek a hetek, de csak szúrta az oldalam, hogy lehet olyan sorozat is, ami nem ilyen. Hát mégiscsak van szerte a világon millió ember, aki kocsonyás szemekkel csorgatja a nyálát ezekre a sorozatokra. Még nálunk is ment pár a tévében. Akkor csak van olyan, ami nem azért van, hogy leszedje az embert az életről... Lennie kell!

Van ám! Egy betű: W. Erre a lehető legtriviálisabb módon bukkantam: letöltöttem a Viki alkalmazást, és kiválasztottam a legnépszerűbb sorozatot. Szívrohamot kaptam, mikor megláttam, hogy egy órásak a részek, de hát egy órát csak feláldozhatok az életemből, hogy megértsem a nagy hisztériát. 

Beszippantott, nem tehetek róla. Borzasztóan tetszett Lee Jong Suk játéka, a hideg elegancia, ahogy a dolgokat kezelte. Han Hyo-Joo édes naivitása elragadtatott, és picit tudtam is vele azonosulni, hogy egy nő, aki jelentéktelennek érzi magát, igenis megmenthet életeket, és kiállhat magáért. Egy szó, mint száz, elkapott a láz. Jött a Doctor Stranger, ahol ugyan a neveket még nem tudtam megjegyezni, de mindenkinek adtam beszélő nevet, és alig vártam, hogy hazaérjek, és még egy részt megnézhessek. Következett a Pinocchio, ahol már világossá vált, hogy Lee Jong Suk a kedvencem, de aztán szépen levetkőztem a ragaszkodásom, és Doktor Halszem - Park Hae Jin - főszereplésével ledaráltam egy hét alatt a Cheese in the Trap c. sorozatot is. Élveztem, hogy ugyan eleinte mindenki Jackie Chan volt, csak más hajjal, úgy mára már megismerem az új sorozatban azokat az embereket, akiket akár csak egy villanásra láttam előző produkciókban. Tetszett, hogy már jegyzem a neveket, és alapszavakat megtanultam. Talán, már Koreában sem rabolnak el, de azért erre még gyúrok. 

A zene elkerülhetetlen volt. Itt is a legegyszerűbb utat választottam; letöltöttem az Apple szerint rangsorolt lejátszási listát a zenelejátszóba. 

Miért éppen Jackson a kedvencem? Ezért. 😎

Ez a vonal egy körrel hosszabb volt. Volt a menő listám, meg egy másik alvós lista, ahol andalogtunk. Mindkettőt szerettem, de jó ideig nem éreztem szükségét, hogy ismerjem az előadókat, valamiért az volt az érzésem, hogy a kpop nem az én világom, és biztos csak azt a pár nótát kedvelném amúgy is, amiket már szarrá hallgatok. 

Persze, nem volt igazam. Magamat is megleptem, hogy először a lánybandák tetszettek, és vagy két videót láttam youtube-on, aztán rákattintottam egy fiúbandára, csak a mihez tartás végett. Mondanom sem kell, úgy jártam, mint az első doramával; szerettem volna minél előbb elfelejteni a vizuális élményt. 

Hogy hol tartok most? 

A Got7 szerintem az egyik legkirályabb dolog, ami az elmúlt években történt. Talán ehhez kicsit a One Directionnek is van köze. Kedveltem Harry és Louis barátságát. Tetszett, hogy két srác, mégis ki merik mutatni a szeretetüket. A Got7-nel hasonló a helyzet. Talán az egész koreai dolgot ezért kedvelem. Mert nem félnek az érzelmeiktől. 

...folyatás várható!

Kezdjük el.

Annyeong, Kedves!

Nem érted, hogy most mi történik, igaz? 

Tulajdonképpen én sem. 

Ennek a blognak az ötlete régóta fogalmazódik bennem. Néhányan tudjátok, hogy nem ez az első próbálkozásom a blogvilágban, és talán nem is az utolsó. Gyarló vagyok, ha valami nem úgy sikerül, akkor inkább újrakezdem. Hátha egyszer tökéletes lesz. No meg, még mindig változom, nem tudok leragadni egy műfajnál, egy hitvilágnál, de még a kedvenc ételem is változik alkalomadtán -most például a ramen a kedvencem, pacsi a doramáknak érte -.

A blogról:
Elsősorban a történeteimet, és a személyes bejegyzéseimet találjátok itt. Úgy értem, a novellákat, rövidebb történeteket, tapasztalataimat, fangirl görcseimet. (Nemsokára betöltöm a 23-at, de hidd el, ezt majd nem veszed észre, mikor Adrien Brody-ról, vagy Park Hae Jinről beszélek... Bizony, a látszat csal.) Nem zárkózom el semmitől. Lehet, hogy egyszer felhúzom magam egy könyvön, vagy látok egy überszar filmet. Hát írok róla. Erre fel kell készülni.

A kérdés jó; miért lett a blog?

Hadd meséljek kicsit magamról: 23 éves leszek két hét múlva, szinte reggeltől estig dolgozom a hét 5 napján, és úgy általában semmi nem jön össze. Nem tudok vigyázni a pénzre, és hamar feladok dolgokat. *gondolatban bemutatok a fogyókúrának* Egy cukrászdában dolgozom, ahol a legnagyobb szám lassan már az, hogy új mintákat találok ki a mézeskalácsokra, amiket ilyenkor én is rajzolok. Van egy macskám, aki 29.-én fél éves lesz, és benne ki is merül a szerelem és a gyerek fogalma. Hamar észreveszed majd, hogy ez a két dolog a legkevesebb emóciót mozgatja meg bennem; egyelőre.
Nem tartom magam kifejezetten szépnek, és úgy általában nagy tehetségem sincs semmihez. Inkább vannak dolgok, amiket szeretek, és nagyobb hévvel művelek, mint mást. Ilyen például az írás.
Régóta csinálok úgy, mintha bármit is tudnék róla. Lelkesen posztolgatok időről időre egy-egy történetet, hogy aztán századszorra újraolvasva megint rájöjjek, hogy ezt sem lenne muszáj erőltetnem. De nem adom fel! :-D Ez az egy állandó van az életemben, leszámítva Jávor Pált. 12 éves korom óta mást se csinálok, csak arról álmodozom, hogy egyszer író leszek. Meg vékony. Hogy melyik sikerülhet, arról ne kérdezzetek. Szeretek enni, és lusta vagyok. Ez mindkettőt megvétózza. Ma például szabadnapom van. Ez egy olyan 24 óra, amire annyi tervem szokott lenni, hogy azért imádkozom, bár hosszabb lenne a nap. Aztán mikor eljön, a nap nagy részét ágyban töltöm, aztán eszem valamit, rendbe teszem kicsit a lakást, és gyakorlatilag semmit nem valósítok meg a világmegváltó terveimből.
Hát ezért lett a blog. Azért; hogy legyen végre egy állandó, amivel foglalkoznom kell.

Azt hiszem, kezdetnek nem is rossz, kezdjük hát el! ;-)