Visszatérő post, azaz valahol végre el kell számolnom magammal

Több, mint egy éve egy sort sem írtam. 

Ez igazából nem igaz, de bejegyzés az nem volt, aminek az az egyszerű oka, hogy ha volt is miről írnom, nem éreztem, hogy meg tudom csinálni. 

Sok ilyen hullámvölgy volt az életemben, amikor egyszerűen nem akartam, vagy nem tudtam megfelelően kifejezni magam. Nem gondoltam, hogy elég jó vagyok ahhoz verbálisan, hogy lefessem, hogy mi van a lelkemben. Kifejezetten sokáig nem is foglalkoztam a lelkemmel, ugyanis nem volt rá szükségem. Jobban mondva, nem akartam használni, hiszen elveszítettem azt az embert, akinek telje joga volt felette. 

Szóval kezdjük Ádámtól meg Évától, mert nem tudom én sem, hogy egyáltalán létezik a probléma, vagy csak magamnak generáltam az utóbbi időben. 

*

2010. június 10. életem legrosszabb napja. Az iskola utolsó hete volt, jóformán az utolsó este, másnap utaztunk volna haza mind, tehát azt terveztük a kollégiumi barátaimmal, hogy lemegyünk kocsmázni, hogy egy kicsit levezessük az egész éves feszültséget, és elbúcsúzzunk egymástól, hiszen legközelebb már csak az évzárón találkoztunk volna. Magyar óra volt az első, aztán felmentünk a kollégiumi szobánkba a tesi cuccunkért, mert a harmadik az volt. A szobámban csörgött a telefonom, amit egyébként aznap reggel véletlenül az ágyamon felejtettem. Anya keresett, a legrosszabb dologgal, ami csak történhetett velem; meghalt a nagypapám. Előző este beszéltünk telefonon, a papa egy hete volt kórházban. Szerdán felszökött a láza, de én azzal a tudattal feküdtem le, hogy neki nem lehet semmi baja, nemsokára felgyógyul, és kijön, és miden megy tovább, ahogy eddig. 16 éves voltam, és ciki, nem ciki, a legfontosabb ember az életemben a nagyapám volt. Mindenben ő volt az első. Az összes szeretetem ő kapta; és ez visszafelé is igaz volt. A másfél éves unokahúgom sem kötötte le annyira, mint az én semmilyen történetem az iskola eseményeiről. Itt zárójelben megjegyzem, hogy amikor anyu terhes lett, a papa nem lett volna ellenére a vetélésnek, hiszen a szüleim fiatalok voltak, nem akarták a nagyszüleim, hogy esetleg egy gyerek az útjukba álljon. Persze ezzel később nem volt gond szerencsére; anyám szerintem tök jó anya, legalábbis részemről semmi gondom nem volt a nevelésem kapcsán, és elmondása szerint ő is szerette csinálni, apu... Nos az egy másik történet, de maradjunk inkább annyiban, hogy egyke vagyok, neki meg eggyel több gyereke van, mint amennyire ki van találva. 

Szóval ezen a csütörtöki napon a nagyapám elhagyott. Mindig azt gondoltam, hogy ha bárkit választanom kell, ő maradjon velem amíg világ a világ. De nem így történt, és itt hagyott, hogy az amúgy is labilis világommal menjek egyedül szembe a nagy univerzummal. 

Minden valahol itt kezdődött. Ez volt az első igazi megrázkódtatás, amikor a családom is látta, hogy ezt már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Olyan családból jövök, ahol a depresszió nem betegség csak kifogás, hogy miért nem vagy képes a maximumot nyújtani. Nagyon nehéz ilyen környezetben olyan embernek lenni, aki nincs tisztában magával, és nem érti a helyét a világban.

*

De ma nem azért írok, hogy arról beszéljek, hogy mennyire nehéz. Azért írok, hogy elmeséljem, mennyire borzasztó.

2017. december 18.-án meghalt valaki, akit alig ismertem. Kim Jonghyun éppen egy hajszállal állt előtte, hogy belevessem magam az életútjába; volt ugyanis kedvenc dalom tőle, és a Shinee-tól is. Ennek ellenére még nem kapott el a láz, mondjuk akkor még nem is sejtettem, hogy valójában sokkal régebb óta ismerem őket, mint ahogy azt képzeltem. De nem is ez a lényeg.
Eleinte csak együtt éreztem, és nem vettem tudomást a haláláról, hiszen nem állt hozzám közel.
Aztán hirtelen csak őt hallgattam. Hirtelen tele lett a youtube előzmények listám a funny moments, a cute moments, és egyéb fanvideók sokaságával. Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam tovább másra gondolni. Akármennyire kapálóztam, bekúszott a bőröm alá, és soha többet nem eresztett. Ezzel nem is volt semmi gond addig, míg rá nem ébredtem, hogy miért nem tudok kiszakadni Jonghyun világából; egyetértek vele.

A mai napig nem vagyok hajlandó megnézni egy képet sem, ami csak egy kicsit is kapcsolatban áll a halálával. Ezt két okból teszem. Az egyik; amit a világnak publikálok; hogy mert addig szeretném életben tartani, amíg lehet. Ahogy látom a koporsót, valósággá válik, hogy elment, és én; aki alig ismerte meg, még nem állok készen, hogy elengedjem.
A másik indok, amit magamnak is csak suttogni merek; hogy vágyom a helyzetet. Vágyom azt a megnyugvást, amit ő érez. Magamnak akarok minden pillanatot, amit most Ő él át egy másik dimenzióban, a másvilágon, a mennyekben, vagy akárhol is van. Ott akarok lenni. Vele. Nem kimondottan a személye vonzz, hanem a lépés, amire évek óta érzem magamban a végyat, hogy átéljem.

És akkor jött, és kulcsot dobott a kezembe. Nem azért bőgöm végig az Elevator-t, mert úgy érzem, egy meg nem értett bolyongó lélek segélykiáltása. Azért bőgök, mert a lelkem megmaradt szenes darabkái sírnak a dal minden hangján, minden porcikám érzi, hogy róla szól.

Nem adok nevet az érzéseimnek. Egyértelműen szuicid hajlamról beszélünk esetemben, de ugyan már... Ki nem gondolt még bele, hogy mi lenne, ha egyszer csak vége lenne? Az most részletkérdés, hogy a saját kezem által tapasztalom meg, vagy éppen elüt a busz. Akárhogy is, nem vagyunk itt örökké. Senki. Még senkivel nem találkoztam, aki az ősrobbanás óta itt dekkol. Nincs is értelme. Van aki kevesebbel is beéri. Ahogy Jonghyun, én is ki tudok békülni 27 évvel. Bőségesen elég lenne. Nem tudom, minek kellene változnia addig az életemben, hogy arra a döntésre jussak, hogy mégiscsak hosszú életet szeretnék, unokákkal, meg bernáthegyikkel.

Egyszerűen elfáradtam.
Sok emberrel beszélgettem azóta, hogy vajon mi lehet az a pont, amikor úgy döntesz, hogy ennyi elég.  Van egyáltalán ez a pont? Mi kell ahhoz, hogy ténylegesen eldobj mindent, amid van?

Van az a pont. Jelen pillanatban képtelen vagyok egy olyan indokot mondani, ami hosszú távon itt tartana. Ha lenne elég bátorságom, már ma megtenném. Fognám a lábost, víz, szén, Jonghyun Elevator c. dala végtelenített listán, egy pohár bor, amiről tudom, hogy már sosem iszom meg, aztán hadd szóljon. Nem küldenék senkinek üzenetet. Heverne egy szép, hosszú papír mellettem, tele dalrészletekkel, és zagyvaságokkal, hogy a nagyapámmal akarok lenni, hogy az egész egy büdös nagy szívás, és hogy az egyetlen dolgot, ami boldoggá tett is elvették tőlem, ami konkrétan a macskám. Megkérném nyomatékosan a nagyközönséget, aki a temetésemre jönne, hogy hagyják a francba, mert szinte soha nem ért egy jó szó sem, vagy ha igen, annyira kiábrándultam, hogy észre sem vettem. Feleslegesen ne költsenek a virágra, hiszen egyikük sem ismert igazán. Nem is akart. 

#neverdontmindaboutathing

Annyeong, Kedves!

Feltűnhetett, hogy egy hastaggel eltévedtem a címben. Nem. Szándékos.

Szombaton a legjobb barátom és én részt vettünk életünk első kpop partiján a Sohoban, azaz egy Omona partin. Kezdjük Ádámtól és Évától, mert ez egy vicces történet.

*

A munkahelyem egyre kevesebb örömöt jelent. Vagyis, egyáltalán nem lelem benne semmi örömöm, így régóta igyekszem azon, hogy legyen annyi lelkierőm, hogy váltsak. Hogy eddig miért nem tettem meg? Magamnak is utálom bevallani, de kényelmes. Elvagyok. A fizetésem nem annyira rossz, persze lehetne jobb is. Szabadidőm szinte nincs, amit csodálatosan példáz, hogy annyi idő alatt, amennyi idő ahhoz kell, hogy a munkába érjek, majdnem elég lenne ahhoz is, hogy hazautazzam vidékre. Ennek ellenére újévkor voltam utoljára, amitől legszívesebben elsírnám magam. Rendben, itt apuval élek együtt, de otthon van anyu, a nagyszüleim... Mindenki. Húsvétkor sem tudok hazamenni, mielőtt valaki kérdezné. Igen, rosszul esik. Baromi sokat teszek azért az üzletért, holott már réges régen nem akarok ott lenni, és még mindig nyalom a seggüket. Ok nélkül. Ja, mit kapok? Semmit. Semmit az ég egy adta világon. Az utált új kollegina miatt nem tudok hazamenni, minden szart megteszek, ha kell takarítok a takarítónők helyett, vagy szaggatom a tetves marcipánleveleket. Tényleg borzasztóan érzem néha magam. Ami pedig ennél is szörnyűbb, hogy legtöbbször még mindig úgy vagyok vele, hogy amúgy sincs életem, szóval tök mindegy mennyit melózok. Aztán jön valami szar, és rájövök, hogy pontosan a munkahelyem az oka annak, hogy nincs életem.

Hát így lehet, hogy egy csütörtök este ott álltunk a barátnőmmel a belvárosban egy buborékos tea üzlet előtt, majd elszántan beléptem, és 5 percig mást se csináltunk, csak válogattunk. A barátnőm egy mangós zöld teával én pedig egy epres fekete teával lettem gazdagabb, meg két szórólappal, ami, mint kiderült, a Sohohoz tartozik, és a hétvégén esedékes kpop partit hirdeti. Szóval ilyen is van, jó tudni. De hogy hogyan is jutottunk el a bubi teáig? 

Azon hét elején arra sétáltunk két barátnőmmel, amikor a tea üzlet kirakatában valami tájidegenre lettem figyelmes. Sehun, az EXO legifjabbika egy plakáton, a kirakatban. Hogy tessék? Jó fél óráig emésztettem a dolgot, mire egyáltalán eljutott az agyamig a helyzet, de nem tudtam, mit keres ott. Ezek után tértünk vissza a legjobb barátnőmmel, immár okosabban. Lefényképezzük a plakátot, és ha bele döglünk is, megtudjuk, hogy mi a francot hirdet. 

Ekkor különös dolog történt. A plakát mellett egy apró kis papíron az üzlet állást hirdetett. Ezt égi jelnek gondoltam, így elhatároztam, hogy visszajövök az önéletrajzommal, mert nekem ott kell dolgoznom. 

A plakát képével a zsebünkben indultunk haza hozzánk, és annyira fellelkesültünk, hogy már a vonaton muszáj volt megtudnunk, hogy mi az ördögöt keres Sehun egy képe a Nyugati és az Oktogon között. 

Az eredmény veterán kpop rajondóknak teljesen egyértelmű, de mi már azt sem értettük, hogy mi jelentősége lehet az április 8.-i dátumnak. Kiderült, hogy ez az EXO debütálása, és akkorra esedékes egy újabb Omona parti, amit az évforduló alkalmából vele reklámoztak. 

Ott kell lennünk. 

Miután ezt eldöntöttük, hazaértünk, és nekiálltunk felzárkózni. Ugyan tudok dolgokat, de például

nem tudtam mindenkit felsorolni nevek alapján, vagy arról sem volt fogalmam, hogy Luhanon kívül kiszállt még valaki. (Igen, Kris lett volna életem nagy szerelme, ha még tag...) Oda se neki, egy éjszakát rááldoztunk a megismerésükre, hogy ne legyünk kukák a partin. Azóta ömlik a telefonomból az összes lemezük, mindenkinek tudom a nevét, - nem csak Xiuminnak -, és egyre jobban belebuzulok a wattpad sztorikba. Most komolyan... Létezhet náluk aranyosabb ember a világon? Nem.

Szóval szombat reggel időben keltem, összepakoltam a cuccom, kisminkeltem magam, egy kiló hajlakkot fújtam el, hogy minden kitartson estig, aztán igyekeztem nem számolni a perceket egész nap. Elképesztően izgultam. Eleve mennyi volt az esélye annak, hogy éppen akkor, mikor kezdek belemélyülni az EXO dologba, hopp; éppen egy olyan partit találunk, ami egy kicsit nekik szól. Ennek lássuk be, nagyon kicsi az esélye. Az egyik barátnőm még meg is jegyezte, hogy nem érti hogy csinálom, hogy a kedvenceimmel éppen valami a közelben történik, miután kedvenceknek kiáltom ki őket. Ne menjünk messzire... A Szövetség utcában laktam; egy köpésnyire a Magyar Színháztól... 

Este kicsit eltévedtem, de azért találkoztunk a barátnőmmel, aztán elmentünk hozzá a kollégiumba, hogy kifessem a körmeim és befonja a hajam. Közben természetesen végig EXO videókat néztünk, diskuráltunk róluk, és igyekeztünk kitalálni, vajon milyen is lesz a parti. Mert ha tele lesz fanatikussal, akkor az nem a mi bulink. Késéssel, de elindultunk.

Az estéről. 

Rég nem voltunk már ennyire részegek, amit a közeljövőben nem szeretnék megismételni. Az a szerencse, hogy ez nem ment a buli rovására. Szavakkal szinte le sem tudom írni, mit éreztem. Annyira szürreális élmény volt, hogy a kedvenc kpop dalaimra rázom, hogy szinte teljesen hidegen hagyott a tény, hogy a buli helyszínét teletömték a legédesebb koreai pasikkal is, akiknek meglepő; de nagy része magasabb volt nálam. Kicsit sajnáltam ez miatt a barátnőmet. Neki feltett szándéka volt, hogy lövünk nekem egy koreai srácok - miután a vörösek után ők a gyengéim -, de annyira el voltam foglalva azzal, hogy végighalandzsázzam az összes dalt, hogy szinte nem is törődtem semmi mással. Pedig félúton még talált egy társat is maga mellé egy édes félig magyar-félig koreai srác személyében, aki segédjévé fogadott a szerezzünk nekem pasit projektre. Kettejük sem tudott kirángatni a dalok okozta extázisból. 

Összegezve az estét: imádtuk minden pillanatát, a másnap borzasztóan fájt, és ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy jöttem haza. Késtem a munkahelyemről, ahol mindenki azon röhögött, hogy másnapos vagyok, de megérte. Minden pillanat megérte, hogy végre átélhettük az érzést, hogy milyen ezekre a dalokra elengedni magad, és csak sodródni az árral. Nem mondom, hogy értem a kpop őrületet. Nem mondom, hogy minden bandát kivétel nélkül istenítek, vagy egyáltalán kedvelek. Sőt! A legtöbbjét nem ismerem, és mivel elég márka hű vagyok, az sem kizárt, hogy örökre a Got7 és az EXO marad számomra a kpop. De azon az estén kicsit beleláthattam abba is, hogy másoknak mit jelent. Hogy létezik más is, nem csak Justin Bieber. Vannak még értelmes emberek a világon, akik nem a botrányaik miatt kedvelnek valakit, és azt szeretik valakiben, ha a tehetsége és a példaértékű viselkedése határozza meg. Ez jól esett. 

Egyébként, a buborékos teások nem hívtak, pedig nagyon szerettem volna, és jelnek vettem azt is, hogy az EXO-CBX Hey Mama!-ja ment, miközben odaadtam az önéletrajzom. 

Felnőttként - a szüleim és én ~ Apu verzió

Annyeong, Kedves!

Igazán aktívnak érzem magam az utóbbi időben. 

Valószínűleg szemet szúrt Neked is, hogy az oldal teljes átalakuláson ment át, így megérkezett a második dizájn, Kim Min Seok, azaz Xiumin közreműködésével, akit az EXO-tól kértem kölcsön. (akik újabban a kedvenc bandáim képzeletbeli listáján foglalnak helyet, de mindenki nyugodjon meg; külön bejegyzésben fogom ecsetelni a velük való kapcsolatom.)

De kanyarodjunk az eredeti témához; hogyan is viszonyulok viszonylag felnőtt fejjel a szüleimhez. 

Az utóbbi időben gyakran gondolkodom ilyesmiken, hiszen alig egy hónapja újra összebútoroztam apuval. Egy korábbi bejegyzésben említettem, mennyire megváltozott; javára. Hát nem. De kezdjük a porfelhőtől, mielőtt abból bolygó lett. A mi nemlétező kapcsolatunk is porfelhőből alakult ki egy olyan égitestté, ami még nagyon sokáig kering majd a galaxisban, és úgy tűnik, elnyerte végleges formáját, mert nem igazán tudunk rajta változtatni. 

Négy éves voltam, mikor a szüleim elváltak. A házasságukból, és abból az időből, hogy hárman együtt élünk, nagyon rövid emlékfoszlányaim vannak csak. Másodperces jelenetek, hogy apu tésztával etet, vagy két héten keresztül ül velem az oviban beszoktatós időszakban. Hogy veszekszenek anyuval, de arra nagyon ügyelnek, hogy ne előttem. Konkrétan nem is eseményekre emlékszem, inkább csak ismerős illatokra, tárgyakra. A kanapé szövetét fel tudom idézni, ahogy a reggeli nap besüt az ablakon, mikor hétvégén Disney meséket nézek, a kakaó illata, a spagettié, a száradó ruháké, a paplanomé. Anyu és apu parfümje, a bogárhátú Volkswagen kárpitja, és a szél csiklandozása az arcomon, miközben apu száguld velem az óvodába, mert megint késésben vagyunk. 

Szóval nem sok minden maradt meg, így gyakorlatilag nem emlékezhetek rá, milyen apuval együtt élni. 

Gyerekkoromból nincs túl sok emlékem róla amúgy sem. Voltak időszakok, mikor jobban kijöttem a -most már - exfeleségével, mint vele. Minél idősebb lettem, annál kevésbé értettük meg egymást, és nem is volt sok kapcsolatunk egymással. Ő felköltözött Pestre, én maradtam vidéken, aztán igaz másik városban, de szintén vidéken jártam gimnáziumban. Nem is akartam Pestre költözni. Nem miatta, de kiskoromban jártunk fel eleget a nagymamámmal látogatóba, nekem annyi éppen elég is volt a fővárosból. Hogy mégis éppen itt kötöttem ki, az véletlen, bár utólag nem bánom. 

Aztán jött a főiskolai gyakorlatom. Hazaköltözött, nekem valahogy fenn kellett maradnom Pesten. A másik megoldás az lett volna, hogy a nagybátyámékhoz megyek, de végül logikusabb alternatívának tűnt, hogy apuval legyek. Talán mind a ketten abban bíztunk, hogy közelebb kerülhetünk egymáshoz. Megsúgom, nem sikerült. 

Akkortájt ismerkedtem meg az akkori blogom által az egyik tünemény barátnőmmel (akivel idén négy évesek leszünk), és sokat jártam melózni is. Ha ez a két dolog nem lett volna, valószínűleg hidegvérrel gyilkolom meg egy este. Rövid időn belül minden idegesített, amit csinált. A hosszas skype beszélgetések az akkor még feleségével, a folyamatos kioktatások, amiket lehet, hogy tényleg csak a jó szándék vezérelt, de folyamatosan olyan stílusban adta elő, mintha a kis tinédzser lányával beszélne, és akkor én már rég túl voltam ezen az időszakon, tekintve, hogy félúton jártam a még gyerek és a dolgozó nő között. Csak és kizárólag akkor értettünk egyet, és tudtunk normálisan beszélgetni, ha ittunk. Nem keveset. Az egyik emlékezetes eset, mikor ketten lenyomtunk egy üveg Unicum szilvát. Vannak vicces történeteink abból az időből. (Egy ideig a szilvára sem tudtam ránézni, nemhogy az Unicumra.) Meghallgattam az ő verzióját a válásról, hiszen eddig csak anyuét ismertem, illetve a nagyszüleimét, azt is inkább anyu oldaláról. Mondanom sem kell, szöges ellentétben állt a két sztori, és a mai napig nem tudom eldönteni, ki mondd igazat. Valószínűleg mindketten. 

Naponta vesztünk össze semmiségeken, ami idővel odáig fajult, hogy már csak attól elsírtam magam, hogy félúton a supermarket felé hozzám szólt az autóban. Ez megint felbosszantotta, és kezdődött előröl a veszekedés a semmin. Mit vegyünk a hűtőbe, miért dolgozom ingyen, miért nem járok el, miért mindenkivel csak az interneten beszélek. Nem nagyon ettem, gyakorlatoztam, nem egy multi igazgatója lettem, és azért beszélgettem az interneten a barátaimmal, mert a többségük, ahogy én is; vidéki volt, aki csóró főiskolás, és otthon tölti a szünidőt. Megmérgezte a kapcsolatunkat, hogy összezártak másfél szobába egy tévével. Utáltam, hogy egy felfújható matracon alszom, amit konkrétan naponta kellett felfújni az utolsó időkben, mert eresztett. Ezzel szemben a saját apám egy kényelmes ágyon fetrengett egész nap, ha éppen nem edzőterembe járt, vagy angol tanárhoz. Nem tudtam, mit vegyünk a hűtőbe, mert nekem nem is igazán volt miből feltöltenem. A gyerektartást ugyan még fizette, de ezen felül mindenre anyámtól kellett kölcsönkérnem, ha szerettem volna valamit. Apámnak eszébe nem jutott volna, hogy vegyen egy nadrágot, vagy egy szelet csokit, csak hogy jobb kedvem legyen. Hát csodálkozott, hogy annak mennyire örültem, hogy Peter Capaldi lett a 12. Doktor? Sosem látott igazán örülni, persze, hogy meglepődött. 

Mire elkezdődött az iskola, és én újra visszaköltöztem a kollégiumba, ott tartottunk, hogy azt se bántam volna, ha soha többet nem beszélünk. Azt hiszem, ebből érzékelt valamit, mert hirtelen kedvesebb lett, de azért sokban nem változott. Továbbra is csak akkor jött ki értem a pályaudvarra, ha küldtek velem valamit neki a mamáék. 

Hát ilyen csonka kapcsolatban költöztünk szét. Nem terveztem, hogy valaha még egyszer a lakótársa akarok lenni. Nem hiányzott a következő három hónapban, amikor ugyan egy városban éltünk, de a telefont sem emeltük meg a másik miatt. Vele még az interneten sem beszéltünk...

Aztán elérkezett 2016 tele, mikor a lakótársam először óvatosan megkérdezte, mit gondolok az"Harrison Fordot én is elkapnám, de nem igazán hoznak lázba." Ezt a mondatot sosem felejtem el, mert utána következett, hogy bevallotta, szerelmes. Mondjuk vele ez havonta előfordult, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ahogy eleinte annak sem, hogy az 'idősebb' azt jelenti, hogy az említett az apja lehetne. Aztán egy ideig eljátszottunk a gondolattal, hogy mivel apu barátnője a belvárosban lakik, egészen pontosan egy utcára tőlünk; tehát apu nem igazán van a külvárosi lakásunkban, költözzünk oda. Olcsóbb, és jobb. Felvetettem apunak, aki abban az esetben szó nélkül beleegyezett volna, ha csak én és a macskám jövünk. Merthogy kiderült, hogy azért mégis van itthon is, nemcsak a belvárosban.
idősebb pasikról.

Bevallom, szkeptikus voltam, aztán mivel maga; a saját apám kérdezett rá majd minden beszélgetés alkalmával, hogy döntöttem-e a költözést illetően, elkezdett mozogni a gondolat. Miért is ne? Én is öregebb lettem, apám is; viszonylag rendbe tettük a kapcsolatunkat, hát egy próbát megér a dolog, amúgy is most végre saját szobám lenne. Így érkeztünk el január elejéhez, amikor a lakótársam már gyakorlatilag csak váltóruháért járt haza, én meg baromira untam, hogy a társaságom a sarki kínai üzlet eladója, illetve a macskám. Bármennyire is imádtam a belvárost, ráuntam. Minden a seggemben volt, de nem éreztem jól magam. Nem is tudom, hogy ezt a plusz 10 kilót, amit az unaloműző zabálással szedtem fel, mikor fogom leadni, és hogyan. 

Tehát január közepén elkezdtem átbútorozni. Akkor jelentkeztek újra a hiányosságok. Apám folyton azon zsörtölődött, hogy a macska büdös. Elismerem, éppen abban az időszakban jöttünk, mikor ivarérett lett, de ezt már megoldottuk. Jöttek a kioktatások, amikor újra úgy kezelt, mint egy kisgyereket, aki meg kell tanítani, hogyan fogja a kést meg a villát. A költözés alatt összesen két csomagot fogott meg. Egyszer felhozta a kávéfőzőm, a másikra már nem is emlékszem, annyira dühös voltam rá, amiért mindent egyedül kell pakolnom. Minden este rácsodálkoznak a takarító nénik a munkahelyemen, hogy a csokival teli több tíz literes fazekat emelem A-ból B-be, és akkor nem látták, mikor egy ládányi edényt meg konyhai cuccot hoztam le teljesen egyedül az első emeletről, és vittem még vagy 500 métert. Nem tűnik soknak, de baromi nehéz volt. Oké, egy szemléltetőbb példa. A bőrönd, amibe az összes ruhám bele tudtam pakolni, körülbelül akkora, mint egy közepes méretű mosógép. Ezen kívül még egy utazótáska volt a hátamon, a nyakamba két laptop, illetve felváltva a két vállamon még egy-egy kisebb táska. Így nézett ki egy forduló a költözésnél. Azt, hogy ezeket cipeltem, apám kényelmesen végignézte a kocsiból, és nemhogy a bepakolásnál segített volna, azt is a volán mögül vezényelte le - a szokásos stílusban, amit irányomba mutat. Nem egyszer, és nem kétszer pattant el az agyam, és még mielőtt végleg kiköltöztem volna beköszönt újfent az érzés, milyen az autóból bőgve bámulni a forgalmat, miközben a saját igazát állítja. 

Egy ponton már anyunak is panaszkodtam, úgy három hét után, amikor már tényleg nem bírtam magamban tartani, elmeséltem a mamának is. Ő apu anyukája. A legnagyobb bizalmasom a családban. Azt gondoltam, hogy ha neki sírás nélkül el tudom mesélni, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk apuval együtt élni, akkor majd az érintettel is tudok beszélni, de már csak attól könnybe lábadt a szemem, ha hozzám szólt. Minden reggel, mikor végre kisütött a nap, és azokban a csodálatos fényekben mentem dolgozni, üvöltött a zene a fülemben, és arról ábrándoztam, mi lenne, ha teljesen másmilyen lenne az életem. Aztán eljött az este, mikor fél órát kellett várnom a buszomra a mirelit hidegben, és hazaérve még mielőtt beléptem volna az ajtón, láttam, hogy ég a villany; vagyis apu itthon van. Minden életkedvem elszállt. 

Ennek alig egy hete. Azalatt csak annyi változás történt, hogy a macskát kiherélték, már nincs az a jellegzetes szag, és végre beszéltünk apuval, bár a biztonság kedvéért csak telefonon. Ó, igen! Majd elfelejtettem. Hétfőig húzta-halasztotta, hogy megkérdezze az exfeleségétől, hogy a szobába menjek. Merthogy elvileg az az övé, és erről papírja is van. Mire kijelentette, hogy természetesen; legyen nekem is saját kuckóm, és megrótta aput, hogy eddig miért nem ott voltam. 

Szóval a következő lépés, hogy elfoglalom a szobát, miután apu kipakol. Hosszú menet lesz. Engem kioktatott, hogy minek van annyi cuccom, amit nem használok, azt ki kellett volna dobnom, ő ennek ellenére még mindig fenn tárolja az üres dobozokat, amikben a külföldről hazaérkező cuccai voltak. Azt sem igazán értem, hogy minek van a lakásban két szerszámos láda, mikor szökőévente egyszer kell valamit megjavítani, és ezek nagy része olyan dolog, amihez szakember kell, tekintve hogy szinte mindenhol beépített dolgok vannak. Azt hiszem, lesznek még csatáink, míg kipakol teljesen. 

Most lekopogom; nyugodt a hangulat, főleg; mikor nincs itthon, és csak telefonon konzultálunk.

Mégis; úgy érzem, sosem lesz jó kapcsolatunk. Megtanulhatjuk, hogyan éljünk együtt úgy; hogy ne menjünk egymás idegeire, de nem titkoltan az lesz életem egyik legszebb napja, mikor bejelenti, hogy összeköltözik a barátnőjével, és békében itt hagy kinn. 

The Heirs - a sorozat, amihez nem fűztem sok reményt

Annyeong, Kedves!

Elszánt vagyok, mert olyan dologról van szó, ami végre beindítja a novellás vonalat is. Persze, picit később.

Tehát érkezzen az első, amolyan kritika:

Nem egészen két hete fejeztem be a The Heirs névre keresztelt 2013-as dél-koreai sorozatot, Park Shin Hye és Lee Min Ho főszereplésével. Bevallom, kettejük miatt kezdtem el nézni, és mert felszabadult némi idő, amíg nem jön ki a The Legend Of The Blue Sea utolsó epizódja is, mert belefáradtam, hogy mindig napokig kell várnom a nagy izgalmak után, inkább megvárom, és az egészet egybe tolom le. Ugyanis most az a nagy kedvencem. (és a Goblin. Egy csoda.) 

De mi most itt az örökösökről beszélünk, Korea gazdag gyerekeiről, akikről a sorozat szólt. 

Persze, hogy első körben elvarázsolt a cuki tinédzser szerelem, és a habos-babos világ. Aztán, ahogy Eun Sang is, inkább megsajnáltam ezt a sok szerencsétlent, akiket úgy forgatnak, mint a marionett bábukat. 

Bevallom, sosem vagyok elégedett az anyagi hátteremmel. Nem panaszkodom, egyke létemre jól megy a sorom, és szép dolgokat öröklök egy napon, de a jelenben élek, amivel sosem vagyok elégedett a materiális vonalon. Mindig a szebb, a jobb érdekel, úgyhogy a sorozat első felében sokszor csak arra tudtam gondolni, hogy "kussolj, kis p***a, megvan mindened, ülj le, egyes," Aztán rájöttem, hogy semmivel sem jobb nekik. Lehet,  hogy dizájner táskája van, lehet, hogy a legújabb okostelefonja, és nyilván lehetősége volt már az óvodában öt nyelvet tanulni, de attól még szar a helyzete. Például a saját jövőjéhez a sorozatban egyik gyereknek sem volt semmi, de semmi köze. Példának okáért a főszereplő Kim Tan azzal indít 18 (!) éves létére, hogy ő már eljegyzett valakit. Szerelemről szó sincs, nem ám, egyszerűen csak a pénzüket házasítják. Young Do mosogat, mert egyszer az övé lesz a szállodalánc, amit most az apja egyenget, és így tanítják fegyelemre. Hyo Shin már azt is próbálta, hátha öngyi lesz anyu altatóitól, mert már előre eldöntötték, hogy bizony ő is ügyvéd lesz, mint mindenki a családban, és egy szép napon ügyész, mint apuci. Hát köszi srácok... Ha nekem tizenévesen elkezdték volna tolni, hogy márpedig szobafestő-mázoló leszel, édes lányom, elszaladok.

Ezen a ponton kezdett el érdekelni, mennyire nem különbözik egymástól egy-egy társadalmi réteg. Úgy értem, persze, nem mindegy, hogy 100 forintért ki kell centizned a vásárlást, vagy minden reggel a Starbucksban kávézol.
Én a szellemi javakban nem látok különbséget. 
Vegyük például a 18 éves énemet, mikor a pályaválasztás után a nagymamám, aki az egyik legfontosabb személy az életemben; hónapokig nem szólt hozzám, mert szerinte rosszul döntöttem. Szerette volna, ha vegyésznek megyek. Meg volt győződve róla, hogy azzal a lépéssel biztos anyagi hátteret teremthetek magamnak, és soha többet nem kell majd aggódnom semmi miatt az életben. Én meg már akkor is önfejű barom voltam, és inkább olyan szakot választottam, amiről azt gondoltam, majd nem csak anyagilag tesz boldoggá, hanem minden szempontból. Hogy majd lesz egy munkahelyem, ahova szívesen járok, hogy az emberek majd szeretnek, idővel lesz saját lakásom, autóm.
Lényeg a lényeg, mivel nem követtem a nagyok akaratát; én voltam a legrosszabb gyerek a világon, amiért nem teszek szívességet a családnak, ahelyett hogy a saját érdekeimet nézném.

Pontosan ugyanezt látjuk a The Heirs-ben is. Kim Tan egy f**z, mert nem akarja a vállalatot, amit örököl ígyis-úgyis, és még a jövedelmező eljegyzését is felbontja, csak mert szerelmes. Egy cseléd lányába, nem mellékesen. Young Do egy f**z, mert bármennyire is rugdossa az apja, nem képes legyőzni verekedésben, és túlságosan hasonlít az anyjára, tehát vannak érzelmei.

Egyébként Young Do a kedvenc karakterem. Az ő jellemfejlődése viszi a hátán az egész sorozatot. Kezdünk egy elkényeztetett örökössel, aki már csak azért is képes elgyepálni egy szerencsétlen ösztöndíjast, mert rossz helyen ül az ebédlőben. Aztán belép az életébe a számára legtitokzatosabb személy, Eun Sang és bumm. Vége van, mint a botnak. Aztán persze az apróságok, amiben ott bújik az embersége, szépen a felszínre törnek. Tetszett, hogy nem derül ki azonnal, miért ragaszkodik egy számára társadalmilag alacsonyabb kifőzdéhez, hogy sokáig húzták, hogy miért is utálja annyira Kim Tant. Mondjuk, miután megtudtuk, azt az oldalát nyafka cafkának neveztem el. Aztán megértettem. A saját szempontjából borzasztóan fontos lett volna, hogy akkor találkozzon az anyjával. Aztán a sajátomra gondoltam, akit keveset látok. Valószínűleg hasonlóan reagáltam volna én is, főleg miután egy szekrényből nézem végig a barátommal, hogy apám éppen valakit kettyint a szobájában.
Ennyi családi abnormális jelenség után igazán nem is csodálom, hogy az lett a hobbija, hogy gyenge jellemeket tesz tönkre. Sokkal kisebb volt a csalódás esélye, hiszen ha eleve olyan áldozatot választasz, aki már akkor veszített, mikor ránéztél, nagy eséllyel te vagy a győztes. Sikernek ugyan nem nevezném ezeket a gyakorlópályának is kevés kis eseteket, de ahhoz persze elég volt, hogy egyeduralkodóvá tegyék Young Do-t az iskolában, és a maga, -és az örökösök kis dimenziójában éppen ez volt a legfontosabb.
Aztán jött a lány. A lány, aki szépen kimosta ennek az emocionális értelemben vett koldusnak az agyát, és rányomta egy olyan útra, mely emberi szempontból sokkal követhetőbb. Még a haját is a szemébe fésülte a hatásos változás kedvéért.

Most komolyan... A korai Justin Bieber bubi frizura már akkor sem tetszett, mikor a névadó viselte. Olyan fejet varázsol viselőjének, mintha túl nagy lenne a bucija, valami idióta barom mégis megpróbálna ráhúzni egy óvszert, még ha veszett is az ügy, és éppen a szemöldöke vonalánál megakad a mutatvány. Mert az fontos: a szemöldökig kell érnie a kotonhajnak. Valamiért Koreában mégis zabálják ezt a stílust, de nem akármilyen helyzetekben.
Egy sor tudományos kutatás után ki merem jelenteni; a kotonhajat csak a jófiúk viselhetik.

Kim Tan: 
A kő gazdag örökös, akinek a szíve is a helyén van, így hamar felismeri, hogy az igaz szerelem sokkal fontosabb, mint holmi elkölthetetlen vagyon. Amerikai tartózkodása után rájön, hogy rajta kívül mások is vannak a világon, és igyekszik mindenki kedvére tenni, nem csak azok érdeklik, akiknek sok nulla van a számok után a bankszámláján. Önzetlenül szereti a bátyját, holott a csávó fél tőle, mint a tűztől, és inkább ellöki magától, nehogy véletlenül megkaparintsa a céget, amiért ő keményen dolgozott. (Persze bátyónak is kotonhaja van, mert a végén úgyis összeborulnak, meg amúgy is jó fej.) Imádja az anyját, és kiáll mellette, pedig ő csak egy szerető, még ha egy szobában is alszik apuval, és Tan örökös lett, mégiscsak anyu egy senki. De a kicsi fia imádja.
Kotonhaj: pipa. 

Young Do: - a jellemfejlődés közben és után
A szállodalánc örökös, aki akkor is kiáll az apja mellett, mikor szanaszét szopatta egész életében, és többre tartotta az aktuális nőit, mint a saját fiát. Megvédi a mostoha húgát, segít neki, és azután is fenntartja a nagy és okos báty imidzsét, mikor a szüleik már nincsenek is együtt. Beleszeret az elérhetetlen lányba, és tudta nélkül csak védi őt is. Rájön, hogy nem megy semmire a szívózással, és megvárja iskola után a diákot az új iskolája előtt csak azért, hogy bocsánatot kérjen tőle. Mindennap ugyanott eszik várva, hogy talán az anyja megjelenik, és egymásra borulhatnak.
Kotonhaj: pipa.



És ez csak két példa... De mondhattam volna Lee Jong Suk minden második drámáját.

Minden hiányosságot, és kotonhajat mellőzve, én igazán szerettem ezt a sorozatot. Bár főleg Lee Min Ho miatt kezdtem el, és nem utolsó sorban Park Shin Hye miatt, végül mégis Kim Woo Bin lett a kedvencem.

A végén pedig emlékezzünk meg egy perc néma csenddel Young Do első félidős hajáról, ami több volt, mint tökéletes. 

Amikor nem sajnálom, hogy elhagyom a belvárost...

Annyeong, Kedves!

A költözés gondolata már régebb óta motoszkál bennem. Eleinte nem siettem a gondolattal, de amikor apu is elkezdte szorgalmazni, átfordultam a ló túloldalára. 

Először is leszögezném, hogy imádom a lakótársam. Minden eltörpül, hiszen mégiscsak 15 éve barátok vagyunk, és bár néha nem értek vele egyet, és megesik, hogy panaszkodom is, akkor is a barátom, és ezen nem változtathatok csak úgy, mert éppen nem úgy alakulnak a dolgaink. 

Bevallom, a párválasztásával nem értek egyet, de ez az ő döntése, és ha boldog, én is az vagyok. Valószínűleg ezeket a dolgokat azért sem értem teljesen, mert én nem élek kapcsolatban, és a jövőt tekintve nem is igazán tervezem a közeljövőben. Annyi minden máson jár az agyam, hogy egyszerűen megelégszem azzal, hogy kdrámákat nyomatok orrba-szájba, és agyonszeretem a macskám. (nem kérdezem, ő örül-e ennek.) Az az igazság, hogy az érzelmi szintem nem tart ott, hogy másnak is adjak belőle, mert nekem sincs elég. Lehet, hogy szomorú, és egyedül öregszem meg, de egyáltalán nem érzem szükségét. Talán 23 évesen elgondolkodhatnék az ügyön... De lássuk be; ki tudna elviselni egy kicsit túlsúlyos, átlagon aluli  embert, akinek néha fontosabb hogy lássa a The Legend Of The Blue Sea új részét, minthogy hajat mosson. Kinek kellene olyasvalaki, aki még hisz a meséknek, és úgy örül a Got7 V Live-jainak, mint egy kisgyerek. Senki, majd én elmondom. Nem hiszem, hogy bárki tolerálná a félévente változó, de annál intenzívebb rajongásaimat, és megbékélne vele, hogy néha számomra elérhetetlen emberek fontosabbak, mint akik a környezetemben élnek. 

Szóval a kibírhatatlan személyiségem mondhatni idomult a külsőségekkel. Nem vagyok egy álomnő. Sehogyan sem. 

De visszatérve a költözésre. A dolog pikantériája, hogy mióta az ötlet megszületett, apu kezd úgy gondolni rám, mint a lányára. Nem kis teljesítmény ez 23 év után, higgyétek el nekem. Eddig hiába próbálkoztam, sosem sikerült elérnem ahhoz hasonló dolgokat, mint amiket az utóbbi időben tesz. Felhív csak úgy, hat rá, ha hisztizek, és megteszi, amit kérek, és nem utolsó sorban hajlandó volt megbeszélni a volt feleségével, hogy enyém legyen az eredetileg nekem tervezett szoba, ami most a törvény szerint nem a miénk. Ami pedig még ennél is meglepőbb fordulat; gondolkozik a közös jövőn és azon, hogy lesz majd egy szép napon csak az enyém a lakás. 

Azt kell tudni, hogy most félig az övé, én vagyok az egyetlen örökös, és azt tervezi, inkább velem fizeti a jövőben a költségeket, hogy az ex kiszálljon a buliból. Kvázi, nekem csinálja. Beszélt arról, hogy tavasszal festessünk, hogy szerezzek olyan melót a mostani helyett, ahol a hétvégéim szabadok, mert akkor lehetnek közös programjaink. Nem ismerek az apámra, de azt akarom, hogy ilyen maradjon. 

Egyszer ugyan már próbáltunk együtt lakni, de a szükség erősen rányomta mindkettőnk hangulatára a bélyeget. Ő akkor jött haza külföldről, én meg azon a nyáron gyakorlatoztam a fősulin. Mindketten sokat voltunk otthon, és ez nem igazán tett jót a kapcsolatunknak... Én sérelmeztem, hogy egy matracon alszom, és bőröndből öltözöm (ezért bosszúból befestettem a hajam vörösre, vérfürdővé varázsolva a fürdőt), neki szobája van, angoltanárhoz jár, és konditerembe, én meg anyámtól kérek pénzt mindenre. Szóval nem voltam kibékülve a helyzettel, ahogy ő meg azzal nem, hogy a főnököm kihasznál, és mindenért én futok neki. Ez igaz volt, de meg kell vallanom, szakmai szempontból életem legjobb nyara volt. Rengeteg interjút forgattam, egy valódi hírportált szerkesztettem, és ott volt a krimiszínház is. Minden percét élveztem, hogy hol gyászoló feleség, hol szociopata gyilkos vagyok, aki a közönség soraiban várja, hogy kitalálják a bűnét, aztán gonosz mosollyal csak annyit mondjak; Mert megtehetem. Mert elvehetem egy ember életét. - talán később szánok erre is egy bejegyzést.

Igazán akkor kezdtem el komolyan foglalkozni azzal, hogy kiköltözöm, miután apuval beszéltem róla. Előtte többször felmerült a lakótársammal folytatott beszélgetések során, hogy meg kéne kérdeznem, hátha kimehetünk, de akkor csak ötlet volt, és igazán csak azért kérdeztem meg, mert egyszerű megoldásnak tűnt volna. Kevesebb pénzért jobb körülmények. Ez mindenkinek jó. Most úgy tűnik, előbbi nem lesz sokkal kevesebb, de ott az érzés, hogy a sajátom fizetem, ami nem elhanyagolható tényező, és így máris sokkal jobban hangzik. 

Tulajdonképpen a bejegyzés arról szól, miért nem sajnálom a helyet, ahova eleinte úgy szerettem hazajönni. Aminek minden pillanatát imádtam, mert a szomszédban a Magyar Színház, a közelben egy kis kínai bolt, ahol végtelenül kedvesek az emberek, és amúgy is minden közel van, és még macskát is tarthatok. 

A szomszédok. A mellettünk lévő szolgálati lakás, ahol egy kisebbségi sokfős család osztozik nagyjából ugyanakkora területen, ami nekünk, kettőnknek is kevés. A mai napig nem tudom, pontosan hányan laknak abban a lakásban. Minden bizonnyal a családfenntartó a tizenéves srác, aki szellemileg fogyatékos. Nyilván a lakást is így szerezték, máskülönben már bedugták volna egy intézetbe, és a segély is jól jöhet, tekintve, hogy csak az apa dolgozik a legalább 6 fős brancsban. Állandó ordítozások, dobogások, a srác a bejárati ajtó ablakában leskelődik... Szóval nem kellemes. A többiekkel semmi gondom, a másik szomszédban a bácsi horkolására alszom el minden éjjel, és ha nem hallgatná 100-on a tévét nem tudnám, mikor kezdődnek a műsorok. Neki legalább van haszna. Aztán a másik nyomós indok; maga a főbérlő, vagyis inkább a módszerei. Számomra új, és felfoghatatlan volt, hogy egy számlát sem látok. Egyet sem. Lejelentem az órákat, visszaküldi az összeget, és kész. Lehet, hogy ez máshol megszokott, de eddig ahány albérletben laktam, mindig az volt a módi, hogy legalább a csekkeket láttuk, és így nem volt félreértés. Rendben, most sem fordult elő semmi ilyesmi, de ez elég nagy hiányosság volt számomra. A környék közel sem nyert meg annyira, hogy évekig itt időzzek, és meguntam, hogy egy leszakadt ágyon, gyakorlatilag egy nappaliban alszom, amióta meg a lakótársam k***a szerelmes, nagyjából egész nap egyedül vagyok, és az üres lakás vár, ahol a macskámmal beszélem meg az aznapom. Legalább már visszanyávog... 

Ami pedig az utódunk kiválasztását illeti... Ma hárman jöttek megnézni a lakást. Ebben az én feladatom az volt, hogy vágjam rendbe a lakást, és mint a jó gyerek, várjak, míg mindent megmutogatnak. Ezzel sincs semmi gond, hiszen a mi érdekünk is, hogy minél előbb kivegye valaki a lakást, mert akkor visszajön a kaució, ami nem rossz, mikor 90.000 forintról beszélünk. Na, de amikor azzal hív fel este nyolckor a főbérlő, hogy varázsoljam el a macskát, mert az utolsó nézelődő a gondolattól is rosszul volt, hogy macska lakott előtte, pedig kivette volna, meg amúgy jó lenne, ha teljesen szagmentesíteném a helyet, akkor elpattan az agyam. A macskám szerintem a létező legtisztább szobamacska ezen a világon. Az alomján kívül konkrétan sehova nem hajlandó odacsinálni, ha pedig már túl sok neki a cucc a wc-jében, addig nyávog mellette, míg meg nem kapja amit akar. Három naponta kicserélem az egész almot, mert én sem szeretném, hogy szaga legyen, azt hiszem, ez alapvető. Uram bocsáss, ma éppen nem tettem meg, mert egy nappal előtte kicseréltem az almot. Szaga van? Mit ad Isten, egy macska is végzi a dolgát, ez jár némi szaggal, hopp, nem is tudtam baszki. Nyaljak egy indiai f***kalapnak, aki alig látszik ki a földből és a tehenet isteníti? A TEHENET. Szagolta már a sz**ját? Mert szerintem ezerszer rosszabb mint a macskámé. 

Rengeteg sok, tenger pótlás

Annyeong, Kedves!

A magyarázkodás mindig remekül ment az ilyen helyzetekben, de az utóbbi időben lerendezem azzal, hogy lusta voltam. Nos, ez jelen esetben nem teljesen igaz, én inkább arra fognám, hogy fogalmam sem volt, hogy mi lehetne méltó folytatása a blognak. Meg amúgy sem vagyok időhöz kötve. 

Novemberben, mint minden ember rajtam kívül, aki 1993 november 24. napján született, én is betöltöttem a 23-at. Szerettem azt a napot. Megkaptam a munkahelyemen az áhított tortát - Elsa képpel a tetején, Dobos torta, a dobok az oldalán, mint a jégcsapok -, kaptam egy rakás Jégvarázsos cuccot, egy plusz Dobos tortát, így két hétig azon éltem, és az összes fontos ember részt vett a napomon. Na jó, talán nem az összes, de a többség igen. 

A szívem mélyén azért reméltem, hogy meglepnek, holott bevettem az ügyetlen próbálkozásuk, hogy nem jönnek el. 

Ilyenkor valahol kicsit megnyugszom. Annyi ember panaszkodik, hogy nincsenek igaz barátai. Annyi ember sír, mert nincs kinek elmondania. Annyi ember kesereg, mert nincsenek emberek az életében, akik magukra vállalják a saját hülyeségeiket. 

Hosszas számítás után én négy ilyen embert ismerek a Földön, akivel megoszthatom az életem, és nem a családom tagjai. Úgy értem, a vér szerinti családomnak nem tagjai. Az utóbbi években azt vettem észre, hogy azért fontos ez a négy ember, mert nem kell egymás seggében lennünk ahhoz, hogy tudjam, vannak. 

Elég csak belemennem a tegnap estébe, amikor három felvonásos tragédiát rendeztem abból, hogy lemaradtam Park Hae Jin magyarországi tartózkodásáról. Nem viccelek, még sikítottam is. Aztán lenyugodtam, és levontam a következtetést, újfent megcsillogtatva a matematikai tudásom: Hae Jin 2016-ban tette tiszteletét kis hazánkban. Jong Suk 2014-ben. Ez azt jelenti, hogy kétévente egy kedvencem ellátogat forgatni hozzánk. Gyere, 2018, és hozd magaddal Lee Min Ho-t!!! 

Félretéve a tréfát; rájöttem, mennyire gyerek még a lelkem. Én komolyan elkeseredtem azon, hogy nem találkoztam Doktor Halszemmel. Féltékeny voltam a másodperc tört részéig arra a kasszakezelőre, aki kiszolgálta a Tescóban. Én lányos zavaromban nyilván a saját nyálam vonalkódját húztam volna le... Komolyan fontolóra vettem, hogy gyászmenetet rendezek az egyik supermarketben, miközben a fülemben azoknak a drámáknak a csöpögős-szenvedős számai bömbölnek, amikben Hae Jin szerepelt. Eljátszottam a gondolattal. 

Ez persze nemcsak Halszemről szól. Lehetne most éppen a kedvencem Harrison Ford is. (Érte is morzsoltam pár jelképes könnycseppet azért. Indi...) Egyszerűen az a helyzet, hogy a fent említett évszám köszönőviszonyban sincs azzal a számmal, mint amennyinek érzem magam. Olykor persze fejbe vág, hogy fel kellene nőnöm, hiszen dolgozom, számlákat fizetek, keresem a helyem, kisállatot nevelek, csupa felnőttes dologgal, és amúgy is, huszon-kib*szott-három éves vagyok. De nem érzem ezt a számot. Fogalmam sincs, hogyan kellene kezelnem, vagy minek kellene történnie, hogy érezzem a súlyát. Apropó, lehet, hogy visszaköltözöm apuhoz. Ez azért annyira mégsem felnőtt lépés, bár maga a döntés meghozatala, ha a hátteret tekintem, végső soron az. 

A nagyanyám megkérdezte a születésnapom előtt, hogy ha jövőre újra jelentkezem az egyetemre, nem fogom majd öregnek érezni magam 24 évesen a 18 évesek között? Nem. Ez mind volt a válaszom. Mondják, hogy a férfiak később érnek. Én is. Visszagondolva az én 18. évemre... Érettségiztem, de fogalmam sem volt arról, mit akarok valójában csinálni. Szerettem a kémiát, és azt gondoltam, majd szépen megélek belőle, de legbelül tisztában voltam vele, hogy nem ezt akarom egész életemben csinálni. Annyira fiatalnak éreztem magam... Fogalmam sem volt róla, mi kötne le

egy életre. Most sem vagyok benne biztos, hogy a tolmácskodás lesz az. Azért látom benne a jövőm, mert látom a lehetőségeit. Nem kell megállnom a koreainál. Annyi nyelv van a világon, és én szeretnék minél többet ismerni. Nem mondom, hogy annyira csodálatos a nyelvérzékem, de lenyűgöz, hogy nézem a drámákat, és ÉRTEM, mit mondanak. Értek egy vadidegen nyelvet, amihez lövésem sem volt három hónappal ezelőtt. Jó, ne essünk túlzásokba, persze ez az értés egyelőre főleg angol felirattal működik, de mégis sikerül valamennyire. Soha nem éreztem még akkorának a mellem, mint amikor egy-egy Got7 dalszövegben szavakat ismerek fel. (Arról nem is beszélve, hogy számolni már kínaiul is tudok) 

Azt hiszem, ez volt a nagy évértékelésem. Egy kiragadott pillanat, ami szinte minden tettemet megmagyarázta, ami a múlt évben történt. 

És így lett a pótló bejegyzés egy lelki szemetesláda. 

13 éves vagyok, és blogger kampány - szerintem

Annyeong, Kedves!

Ahogy újra belevetettem magam a blogvilágba, többször belefutottam a "13 éves vagyok, és blogger" nevezetű kampányba. 

Őszintén bevallom, olykor bennem is felmerülnek azok a dolgok, amiket ők felhoznak. Komolyan azt gondolom, hogy egy 13 éves lány, akármennyire is felnőtt; mert igenis lehetnek már ilyen gondolatai, nem kell, hogy egyperceseket írjon, amiben Harry Styles a farkát lóbálja. Mondjuk, részemről ezt senkinek sem kellene írnia. Egy gyerek legyen gyerek, de nem lehordani szeretném a kampányt, ugyanis, amikor a lányok érveit olvastam, már felénél tudtam, hogy teljes mellhosszal mellettük fogok állni. 

Hogy miért változott meg a véleményem?

Tulajdonképpen nem változott, csak külön kell választani a kettőt.

11 éves voltam, amikor az első történetemet egy Tokio Hotel füzetbe lefirkáltam, ami körbejárt az iskolában, és a korosztályom nagy része olvasta. A fogalmazásom nagyjából ahhoz hasonlított, mintha anyámnak kellett volna egy fogalmazást írnom anyák napjára, amivel majd az iskolai műsoron lepem meg. ( Ilyen is volt, de senki nem akarja tudni, milyen borzasztó volt. :-D ) Mégis, amikor az osztálytársam elkezdte emailben küldözgetni a Bill Kaulitz Fanfictionjének epizódjait; azt gondoltam, ez nekem is menne. Nagyképűség volt ezt gondolni, de kis tinédzser voltam, egyke, és részben kékvérű. Kódolva volt a fellengzős stílusom. Szóval belefogtam a Light Story-ba. A történet nem is lehetett volna sablonosabb. Ikerlányok, akik a két legjobb barátnőjükkel nyári szünetben Németországba mennek, és mit ad Isten, egy hotelben szállnak meg a bandával. Mindenki első látásra szerelmes lesz a másikba, aztán persze jöhet pár félreértés, ami senkinek sem szúrt volna szemet, ha megbeszélik, egy kis halál, és nagy egymásra találások. Hát ez volt az én történetem. 12 évesen fejeztem be, és azt gondoltam, a világ királya vagyok, mert más osztályokban is forgatják az én tákolt, képekkel teleragasztott füzetem. Ez a történet része. 

Nagyjából ugyanebben az időben, ébredező kíváncsiságom az internet világába elkalauzolt olyan oldalakra, mint a myspace, a hotdog, vagy más blogok, amik ma már nem is léteznek. Persze, nekem is azonnal kellett egy online napló, ekkor még mindig csak 12 voltam. Azonnal regisztráltam mindenhova, és lelkesen hirdettem a gondolataimat. 13 éves koromra baromi büszke voltam magamra, mert nem csak az iskolában akadtak olvasóim, hanem jöttek oda a zenekarból is emberek, hogy "Hé, láttam, feltetted a blogodra a turné képeit. Tök jók!", és hasonlók. Szereztem barátokat az interneten, az akkori lelki világom amúgy is instabil volt, és úgy éreztem, csak névtelenül, éjszakákat átbeszélve MSN-en tudom ezt megbeszélni valakivel, aki igaz csak 40 kilóméterrel messzebb lakik, de eszünkbe nem jutna elbuszozni egymáshoz. Akkoriban jöttek-mentek a plátói szerelmek, kétségeim voltak afelől, hogy jól írok-e, meg jöttek folyamatosan a Harry Potter kötetek, azokat is ki kellett tárgyalni valakivel. Ahogy minden tini, én is harcban álltam a szüleimmel, és fogalmam sem volt, hogy mit is akarok kezdeni általános iskola után. *Akkor még azt hittem, klarinét művész leszek.* 

Ezeken az akkor tragédiáknak tűnő dolgokon pedig csak az segített, hogy állandóan írtam. Novellákat, verseket, folytatásos történeteket... Mindig volt nálam füzet, otthon pedig, ahogy végeztem a tanulással, azonnal legépeltem mindent, hogy hétvégén, mikor végre a kiérdemelt internetezést töltöttem, felpakolhassak mindent. Néha sajnálom, hogy ezeknek a dolgoknak a 90%-a elúszott a világhálón. Szinte minden platform, amire akkoriban töltöttem fel tartalmakat, már rég nem léteznek. No, meg elfelejtettem a myspace jelszavam. 

Ha akkoriban létezett volna ilyen kampány, már akkor csatlakoztam volna. Tök egyszerű okok miatt; alig mertem elsuttogni egy-egy dicséret után, hogy mennyi idős is vagyok. Akkoriban valahol azt olvastam, hogy Agatha Christie 30 éves kora előtti történeteit egyszerűen visszadobták. Totál begyulladtam, hogy nekem még van majd 20 évem, mire valaki észreveszi, hogy itt vagyok, és adott esetben nem szar dolgokat firkálok. Szóval igyekeztem mindent jól csinálni, és kerülni a kérdést a koromról. Sokkal érettebben viselkedtem, és akik még ismernek abból az időből, a folyamatos rajongásaimat leszámítva egyöntetűen azt mondják, hogy nem csitrinek tűntem, aki semmit nem tud a világról. Na nem, mintha tudtam volna bármit is azon kívül, amit olvastam, vagy a filmekben láttam. De azt boldogan kamatoztattam. 

Boldogan olvastam a lányok sorait, mert jó látni, hogy van egy oldal, az érem fényesebbik fele, aki felvesz a harcot azokkal, akik fújolnak, és kiközösítik őket a koruk miatt. Megszámolni sem tudom, én annak idején mennyiszer hátráltam meg, amikor kezdtek a korom miatt megkülönböztetni. 

Szóval, én igazából csak megköszönni szeretném, hogy létrejött. Hogy támogathatom a kampányt, és ezáltal kicsit a részese lehetek. 

Srácok, ha olvassátok egyszer, tudnotok kell, mellettetek vagyok, és szóljatok bátran, akármire is lenne szükségetek! ;-)

A kampány kezdeményezőit itt találjátok:

Kanna-Chan: "Nyisd ki a szemed!", "Titkos Démon"

Boglárka Balázsi: "training wheels for me"

Katherine Shadown: "Primrose Blog Design", "Sirató Ének"