Annyeong, Kedves!
Elszánt vagyok, mert olyan dologról van szó, ami végre beindítja a novellás vonalat is. Persze, picit később.
Tehát érkezzen az első, amolyan kritika:
Tehát érkezzen az első, amolyan kritika:
Nem egészen két hete fejeztem be a The Heirs névre keresztelt 2013-as dél-koreai sorozatot, Park Shin Hye és Lee Min Ho főszereplésével. Bevallom, kettejük miatt kezdtem el nézni, és mert felszabadult némi idő, amíg nem jön ki a The Legend Of The Blue Sea utolsó epizódja is, mert belefáradtam, hogy mindig napokig kell várnom a nagy izgalmak után, inkább megvárom, és az egészet egybe tolom le. Ugyanis most az a nagy kedvencem. (és a Goblin. Egy csoda.)
De mi most itt az örökösökről beszélünk, Korea gazdag gyerekeiről, akikről a sorozat szólt.
Persze, hogy első körben elvarázsolt a cuki tinédzser szerelem, és a habos-babos világ. Aztán, ahogy Eun Sang is, inkább megsajnáltam ezt a sok szerencsétlent, akiket úgy forgatnak, mint a marionett bábukat.
Bevallom, sosem vagyok elégedett az anyagi hátteremmel. Nem panaszkodom, egyke létemre jól megy a sorom, és szép dolgokat öröklök egy napon, de a jelenben élek, amivel sosem vagyok elégedett a materiális vonalon. Mindig a szebb, a jobb érdekel, úgyhogy a sorozat első felében sokszor csak arra tudtam gondolni, hogy "kussolj, kis p***a, megvan mindened, ülj le, egyes," Aztán rájöttem, hogy semmivel sem jobb nekik. Lehet, hogy dizájner táskája van, lehet, hogy a legújabb okostelefonja, és nyilván lehetősége volt már az óvodában öt nyelvet tanulni, de attól még szar a helyzete. Például a saját jövőjéhez a sorozatban egyik gyereknek sem volt semmi, de semmi köze. Példának okáért a főszereplő Kim Tan azzal indít 18 (!) éves létére, hogy ő már eljegyzett valakit. Szerelemről szó sincs, nem ám, egyszerűen csak a pénzüket házasítják. Young Do mosogat, mert egyszer az övé lesz a szállodalánc, amit most az apja egyenget, és így tanítják fegyelemre. Hyo Shin már azt is próbálta, hátha öngyi lesz anyu altatóitól, mert már előre eldöntötték, hogy bizony ő is ügyvéd lesz, mint mindenki a családban, és egy szép napon ügyész, mint apuci. Hát köszi srácok... Ha nekem tizenévesen elkezdték volna tolni, hogy márpedig szobafestő-mázoló leszel, édes lányom, elszaladok.
Ezen a ponton kezdett el érdekelni, mennyire nem különbözik egymástól egy-egy társadalmi réteg. Úgy értem, persze, nem mindegy, hogy 100 forintért ki kell centizned a vásárlást, vagy minden reggel a Starbucksban kávézol.
Én a szellemi javakban nem látok különbséget.
Vegyük például a 18 éves énemet, mikor a pályaválasztás után a nagymamám, aki az egyik legfontosabb személy az életemben; hónapokig nem szólt hozzám, mert szerinte rosszul döntöttem. Szerette volna, ha vegyésznek megyek. Meg volt győződve róla, hogy azzal a lépéssel biztos anyagi hátteret teremthetek magamnak, és soha többet nem kell majd aggódnom semmi miatt az életben. Én meg már akkor is önfejű barom voltam, és inkább olyan szakot választottam, amiről azt gondoltam, majd nem csak anyagilag tesz boldoggá, hanem minden szempontból. Hogy majd lesz egy munkahelyem, ahova szívesen járok, hogy az emberek majd szeretnek, idővel lesz saját lakásom, autóm.
Lényeg a lényeg, mivel nem követtem a nagyok akaratát; én voltam a legrosszabb gyerek a világon, amiért nem teszek szívességet a családnak, ahelyett hogy a saját érdekeimet nézném.
Pontosan ugyanezt látjuk a The Heirs-ben is. Kim Tan egy f**z, mert nem akarja a vállalatot, amit örököl ígyis-úgyis, és még a jövedelmező eljegyzését is felbontja, csak mert szerelmes. Egy cseléd lányába, nem mellékesen. Young Do egy f**z, mert bármennyire is rugdossa az apja, nem képes legyőzni verekedésben, és túlságosan hasonlít az anyjára, tehát vannak érzelmei.
Egyébként Young Do a kedvenc karakterem. Az ő jellemfejlődése viszi a hátán az egész sorozatot. Kezdünk egy elkényeztetett örökössel, aki már csak azért is képes elgyepálni egy szerencsétlen ösztöndíjast, mert rossz helyen ül az ebédlőben. Aztán belép az életébe a számára legtitokzatosabb személy, Eun Sang és bumm. Vége van, mint a botnak. Aztán persze az apróságok, amiben ott bújik az embersége, szépen a felszínre törnek. Tetszett, hogy nem derül ki azonnal, miért ragaszkodik egy számára társadalmilag alacsonyabb kifőzdéhez, hogy sokáig húzták, hogy miért is utálja annyira Kim Tant. Mondjuk, miután megtudtuk, azt az oldalát nyafka cafkának neveztem el. Aztán megértettem. A saját szempontjából borzasztóan fontos lett volna, hogy akkor találkozzon az anyjával. Aztán a sajátomra gondoltam, akit keveset látok. Valószínűleg hasonlóan reagáltam volna én is, főleg miután egy szekrényből nézem végig a barátommal, hogy apám éppen valakit kettyint a szobájában.
Ennyi családi abnormális jelenség után igazán nem is csodálom, hogy az lett a hobbija, hogy gyenge jellemeket tesz tönkre. Sokkal kisebb volt a csalódás esélye, hiszen ha eleve olyan áldozatot választasz, aki már akkor veszített, mikor ránéztél, nagy eséllyel te vagy a győztes. Sikernek ugyan nem nevezném ezeket a gyakorlópályának is kevés kis eseteket, de ahhoz persze elég volt, hogy egyeduralkodóvá tegyék Young Do-t az iskolában, és a maga, -és az örökösök kis dimenziójában éppen ez volt a legfontosabb.
Aztán jött a lány. A lány, aki szépen kimosta ennek az emocionális értelemben vett koldusnak az agyát, és rányomta egy olyan útra, mely emberi szempontból sokkal követhetőbb. Még a haját is a szemébe fésülte a hatásos változás kedvéért.
Most komolyan... A korai Justin Bieber bubi frizura már akkor sem tetszett, mikor a névadó viselte. Olyan fejet varázsol viselőjének, mintha túl nagy lenne a bucija, valami idióta barom mégis megpróbálna ráhúzni egy óvszert, még ha veszett is az ügy, és éppen a szemöldöke vonalánál megakad a mutatvány. Mert az fontos: a szemöldökig kell érnie a kotonhajnak. Valamiért Koreában mégis zabálják ezt a stílust, de nem akármilyen helyzetekben.
Egy sor tudományos kutatás után ki merem jelenteni; a kotonhajat csak a jófiúk viselhetik.
Kim Tan:
A kő gazdag örökös, akinek a szíve is a helyén van, így hamar felismeri, hogy az igaz szerelem sokkal fontosabb, mint holmi elkölthetetlen vagyon. Amerikai tartózkodása után rájön, hogy rajta kívül mások is vannak a világon, és igyekszik mindenki kedvére tenni, nem csak azok érdeklik, akiknek sok nulla van a számok után a bankszámláján. Önzetlenül szereti a bátyját, holott a csávó fél tőle, mint a tűztől, és inkább ellöki magától, nehogy véletlenül megkaparintsa a céget, amiért ő keményen dolgozott. (Persze bátyónak is kotonhaja van, mert a végén úgyis összeborulnak, meg amúgy is jó fej.) Imádja az anyját, és kiáll mellette, pedig ő csak egy szerető, még ha egy szobában is alszik apuval, és Tan örökös lett, mégiscsak anyu egy senki. De a kicsi fia imádja.
Kotonhaj: pipa.
Young Do: - a jellemfejlődés közben és után
A szállodalánc örökös, aki akkor is kiáll az apja mellett, mikor szanaszét szopatta egész életében, és többre tartotta az aktuális nőit, mint a saját fiát. Megvédi a mostoha húgát, segít neki, és azután is fenntartja a nagy és okos báty imidzsét, mikor a szüleik már nincsenek is együtt. Beleszeret az elérhetetlen lányba, és tudta nélkül csak védi őt is. Rájön, hogy nem megy semmire a szívózással, és megvárja iskola után a diákot az új iskolája előtt csak azért, hogy bocsánatot kérjen tőle. Mindennap ugyanott eszik várva, hogy talán az anyja megjelenik, és egymásra borulhatnak.
Kotonhaj: pipa.
És ez csak két példa... De mondhattam volna Lee Jong Suk minden második drámáját.
Minden hiányosságot, és kotonhajat mellőzve, én igazán szerettem ezt a sorozatot. Bár főleg Lee Min Ho miatt kezdtem el, és nem utolsó sorban Park Shin Hye miatt, végül mégis Kim Woo Bin lett a kedvencem.
A végén pedig emlékezzünk meg egy perc néma csenddel Young Do első félidős hajáról, ami több volt, mint tökéletes.
Ezen a ponton kezdett el érdekelni, mennyire nem különbözik egymástól egy-egy társadalmi réteg. Úgy értem, persze, nem mindegy, hogy 100 forintért ki kell centizned a vásárlást, vagy minden reggel a Starbucksban kávézol.
Én a szellemi javakban nem látok különbséget.
Vegyük például a 18 éves énemet, mikor a pályaválasztás után a nagymamám, aki az egyik legfontosabb személy az életemben; hónapokig nem szólt hozzám, mert szerinte rosszul döntöttem. Szerette volna, ha vegyésznek megyek. Meg volt győződve róla, hogy azzal a lépéssel biztos anyagi hátteret teremthetek magamnak, és soha többet nem kell majd aggódnom semmi miatt az életben. Én meg már akkor is önfejű barom voltam, és inkább olyan szakot választottam, amiről azt gondoltam, majd nem csak anyagilag tesz boldoggá, hanem minden szempontból. Hogy majd lesz egy munkahelyem, ahova szívesen járok, hogy az emberek majd szeretnek, idővel lesz saját lakásom, autóm.
Lényeg a lényeg, mivel nem követtem a nagyok akaratát; én voltam a legrosszabb gyerek a világon, amiért nem teszek szívességet a családnak, ahelyett hogy a saját érdekeimet nézném.
Pontosan ugyanezt látjuk a The Heirs-ben is. Kim Tan egy f**z, mert nem akarja a vállalatot, amit örököl ígyis-úgyis, és még a jövedelmező eljegyzését is felbontja, csak mert szerelmes. Egy cseléd lányába, nem mellékesen. Young Do egy f**z, mert bármennyire is rugdossa az apja, nem képes legyőzni verekedésben, és túlságosan hasonlít az anyjára, tehát vannak érzelmei.
Egyébként Young Do a kedvenc karakterem. Az ő jellemfejlődése viszi a hátán az egész sorozatot. Kezdünk egy elkényeztetett örökössel, aki már csak azért is képes elgyepálni egy szerencsétlen ösztöndíjast, mert rossz helyen ül az ebédlőben. Aztán belép az életébe a számára legtitokzatosabb személy, Eun Sang és bumm. Vége van, mint a botnak. Aztán persze az apróságok, amiben ott bújik az embersége, szépen a felszínre törnek. Tetszett, hogy nem derül ki azonnal, miért ragaszkodik egy számára társadalmilag alacsonyabb kifőzdéhez, hogy sokáig húzták, hogy miért is utálja annyira Kim Tant. Mondjuk, miután megtudtuk, azt az oldalát nyafka cafkának neveztem el. Aztán megértettem. A saját szempontjából borzasztóan fontos lett volna, hogy akkor találkozzon az anyjával. Aztán a sajátomra gondoltam, akit keveset látok. Valószínűleg hasonlóan reagáltam volna én is, főleg miután egy szekrényből nézem végig a barátommal, hogy apám éppen valakit kettyint a szobájában.
Ennyi családi abnormális jelenség után igazán nem is csodálom, hogy az lett a hobbija, hogy gyenge jellemeket tesz tönkre. Sokkal kisebb volt a csalódás esélye, hiszen ha eleve olyan áldozatot választasz, aki már akkor veszített, mikor ránéztél, nagy eséllyel te vagy a győztes. Sikernek ugyan nem nevezném ezeket a gyakorlópályának is kevés kis eseteket, de ahhoz persze elég volt, hogy egyeduralkodóvá tegyék Young Do-t az iskolában, és a maga, -és az örökösök kis dimenziójában éppen ez volt a legfontosabb.
Aztán jött a lány. A lány, aki szépen kimosta ennek az emocionális értelemben vett koldusnak az agyát, és rányomta egy olyan útra, mely emberi szempontból sokkal követhetőbb. Még a haját is a szemébe fésülte a hatásos változás kedvéért.
Most komolyan... A korai Justin Bieber bubi frizura már akkor sem tetszett, mikor a névadó viselte. Olyan fejet varázsol viselőjének, mintha túl nagy lenne a bucija, valami idióta barom mégis megpróbálna ráhúzni egy óvszert, még ha veszett is az ügy, és éppen a szemöldöke vonalánál megakad a mutatvány. Mert az fontos: a szemöldökig kell érnie a kotonhajnak. Valamiért Koreában mégis zabálják ezt a stílust, de nem akármilyen helyzetekben.
Egy sor tudományos kutatás után ki merem jelenteni; a kotonhajat csak a jófiúk viselhetik.
Kim Tan: A kő gazdag örökös, akinek a szíve is a helyén van, így hamar felismeri, hogy az igaz szerelem sokkal fontosabb, mint holmi elkölthetetlen vagyon. Amerikai tartózkodása után rájön, hogy rajta kívül mások is vannak a világon, és igyekszik mindenki kedvére tenni, nem csak azok érdeklik, akiknek sok nulla van a számok után a bankszámláján. Önzetlenül szereti a bátyját, holott a csávó fél tőle, mint a tűztől, és inkább ellöki magától, nehogy véletlenül megkaparintsa a céget, amiért ő keményen dolgozott. (Persze bátyónak is kotonhaja van, mert a végén úgyis összeborulnak, meg amúgy is jó fej.) Imádja az anyját, és kiáll mellette, pedig ő csak egy szerető, még ha egy szobában is alszik apuval, és Tan örökös lett, mégiscsak anyu egy senki. De a kicsi fia imádja.
Young Do: - a jellemfejlődés közben és utánA szállodalánc örökös, aki akkor is kiáll az apja mellett, mikor szanaszét szopatta egész életében, és többre tartotta az aktuális nőit, mint a saját fiát. Megvédi a mostoha húgát, segít neki, és azután is fenntartja a nagy és okos báty imidzsét, mikor a szüleik már nincsenek is együtt. Beleszeret az elérhetetlen lányba, és tudta nélkül csak védi őt is. Rájön, hogy nem megy semmire a szívózással, és megvárja iskola után a diákot az új iskolája előtt csak azért, hogy bocsánatot kérjen tőle. Mindennap ugyanott eszik várva, hogy talán az anyja megjelenik, és egymásra borulhatnak.
És ez csak két példa... De mondhattam volna Lee Jong Suk minden második drámáját.
Minden hiányosságot, és kotonhajat mellőzve, én igazán szerettem ezt a sorozatot. Bár főleg Lee Min Ho miatt kezdtem el, és nem utolsó sorban Park Shin Hye miatt, végül mégis Kim Woo Bin lett a kedvencem.
A végén pedig emlékezzünk meg egy perc néma csenddel Young Do első félidős hajáról, ami több volt, mint tökéletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése