Felnőttként - a szüleim és én ~ Apu verzió

Annyeong, Kedves!

Igazán aktívnak érzem magam az utóbbi időben. 

Valószínűleg szemet szúrt Neked is, hogy az oldal teljes átalakuláson ment át, így megérkezett a második dizájn, Kim Min Seok, azaz Xiumin közreműködésével, akit az EXO-tól kértem kölcsön. (akik újabban a kedvenc bandáim képzeletbeli listáján foglalnak helyet, de mindenki nyugodjon meg; külön bejegyzésben fogom ecsetelni a velük való kapcsolatom.)

De kanyarodjunk az eredeti témához; hogyan is viszonyulok viszonylag felnőtt fejjel a szüleimhez. 

Az utóbbi időben gyakran gondolkodom ilyesmiken, hiszen alig egy hónapja újra összebútoroztam apuval. Egy korábbi bejegyzésben említettem, mennyire megváltozott; javára. Hát nem. De kezdjük a porfelhőtől, mielőtt abból bolygó lett. A mi nemlétező kapcsolatunk is porfelhőből alakult ki egy olyan égitestté, ami még nagyon sokáig kering majd a galaxisban, és úgy tűnik, elnyerte végleges formáját, mert nem igazán tudunk rajta változtatni. 

Négy éves voltam, mikor a szüleim elváltak. A házasságukból, és abból az időből, hogy hárman együtt élünk, nagyon rövid emlékfoszlányaim vannak csak. Másodperces jelenetek, hogy apu tésztával etet, vagy két héten keresztül ül velem az oviban beszoktatós időszakban. Hogy veszekszenek anyuval, de arra nagyon ügyelnek, hogy ne előttem. Konkrétan nem is eseményekre emlékszem, inkább csak ismerős illatokra, tárgyakra. A kanapé szövetét fel tudom idézni, ahogy a reggeli nap besüt az ablakon, mikor hétvégén Disney meséket nézek, a kakaó illata, a spagettié, a száradó ruháké, a paplanomé. Anyu és apu parfümje, a bogárhátú Volkswagen kárpitja, és a szél csiklandozása az arcomon, miközben apu száguld velem az óvodába, mert megint késésben vagyunk. 

Szóval nem sok minden maradt meg, így gyakorlatilag nem emlékezhetek rá, milyen apuval együtt élni. 

Gyerekkoromból nincs túl sok emlékem róla amúgy sem. Voltak időszakok, mikor jobban kijöttem a -most már - exfeleségével, mint vele. Minél idősebb lettem, annál kevésbé értettük meg egymást, és nem is volt sok kapcsolatunk egymással. Ő felköltözött Pestre, én maradtam vidéken, aztán igaz másik városban, de szintén vidéken jártam gimnáziumban. Nem is akartam Pestre költözni. Nem miatta, de kiskoromban jártunk fel eleget a nagymamámmal látogatóba, nekem annyi éppen elég is volt a fővárosból. Hogy mégis éppen itt kötöttem ki, az véletlen, bár utólag nem bánom. 

Aztán jött a főiskolai gyakorlatom. Hazaköltözött, nekem valahogy fenn kellett maradnom Pesten. A másik megoldás az lett volna, hogy a nagybátyámékhoz megyek, de végül logikusabb alternatívának tűnt, hogy apuval legyek. Talán mind a ketten abban bíztunk, hogy közelebb kerülhetünk egymáshoz. Megsúgom, nem sikerült. 

Akkortájt ismerkedtem meg az akkori blogom által az egyik tünemény barátnőmmel (akivel idén négy évesek leszünk), és sokat jártam melózni is. Ha ez a két dolog nem lett volna, valószínűleg hidegvérrel gyilkolom meg egy este. Rövid időn belül minden idegesített, amit csinált. A hosszas skype beszélgetések az akkor még feleségével, a folyamatos kioktatások, amiket lehet, hogy tényleg csak a jó szándék vezérelt, de folyamatosan olyan stílusban adta elő, mintha a kis tinédzser lányával beszélne, és akkor én már rég túl voltam ezen az időszakon, tekintve, hogy félúton jártam a még gyerek és a dolgozó nő között. Csak és kizárólag akkor értettünk egyet, és tudtunk normálisan beszélgetni, ha ittunk. Nem keveset. Az egyik emlékezetes eset, mikor ketten lenyomtunk egy üveg Unicum szilvát. Vannak vicces történeteink abból az időből. (Egy ideig a szilvára sem tudtam ránézni, nemhogy az Unicumra.) Meghallgattam az ő verzióját a válásról, hiszen eddig csak anyuét ismertem, illetve a nagyszüleimét, azt is inkább anyu oldaláról. Mondanom sem kell, szöges ellentétben állt a két sztori, és a mai napig nem tudom eldönteni, ki mondd igazat. Valószínűleg mindketten. 

Naponta vesztünk össze semmiségeken, ami idővel odáig fajult, hogy már csak attól elsírtam magam, hogy félúton a supermarket felé hozzám szólt az autóban. Ez megint felbosszantotta, és kezdődött előröl a veszekedés a semmin. Mit vegyünk a hűtőbe, miért dolgozom ingyen, miért nem járok el, miért mindenkivel csak az interneten beszélek. Nem nagyon ettem, gyakorlatoztam, nem egy multi igazgatója lettem, és azért beszélgettem az interneten a barátaimmal, mert a többségük, ahogy én is; vidéki volt, aki csóró főiskolás, és otthon tölti a szünidőt. Megmérgezte a kapcsolatunkat, hogy összezártak másfél szobába egy tévével. Utáltam, hogy egy felfújható matracon alszom, amit konkrétan naponta kellett felfújni az utolsó időkben, mert eresztett. Ezzel szemben a saját apám egy kényelmes ágyon fetrengett egész nap, ha éppen nem edzőterembe járt, vagy angol tanárhoz. Nem tudtam, mit vegyünk a hűtőbe, mert nekem nem is igazán volt miből feltöltenem. A gyerektartást ugyan még fizette, de ezen felül mindenre anyámtól kellett kölcsönkérnem, ha szerettem volna valamit. Apámnak eszébe nem jutott volna, hogy vegyen egy nadrágot, vagy egy szelet csokit, csak hogy jobb kedvem legyen. Hát csodálkozott, hogy annak mennyire örültem, hogy Peter Capaldi lett a 12. Doktor? Sosem látott igazán örülni, persze, hogy meglepődött. 

Mire elkezdődött az iskola, és én újra visszaköltöztem a kollégiumba, ott tartottunk, hogy azt se bántam volna, ha soha többet nem beszélünk. Azt hiszem, ebből érzékelt valamit, mert hirtelen kedvesebb lett, de azért sokban nem változott. Továbbra is csak akkor jött ki értem a pályaudvarra, ha küldtek velem valamit neki a mamáék. 

Hát ilyen csonka kapcsolatban költöztünk szét. Nem terveztem, hogy valaha még egyszer a lakótársa akarok lenni. Nem hiányzott a következő három hónapban, amikor ugyan egy városban éltünk, de a telefont sem emeltük meg a másik miatt. Vele még az interneten sem beszéltünk...

Aztán elérkezett 2016 tele, mikor a lakótársam először óvatosan megkérdezte, mit gondolok az"Harrison Fordot én is elkapnám, de nem igazán hoznak lázba." Ezt a mondatot sosem felejtem el, mert utána következett, hogy bevallotta, szerelmes. Mondjuk vele ez havonta előfordult, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ahogy eleinte annak sem, hogy az 'idősebb' azt jelenti, hogy az említett az apja lehetne. Aztán egy ideig eljátszottunk a gondolattal, hogy mivel apu barátnője a belvárosban lakik, egészen pontosan egy utcára tőlünk; tehát apu nem igazán van a külvárosi lakásunkban, költözzünk oda. Olcsóbb, és jobb. Felvetettem apunak, aki abban az esetben szó nélkül beleegyezett volna, ha csak én és a macskám jövünk. Merthogy kiderült, hogy azért mégis van itthon is, nemcsak a belvárosban.
idősebb pasikról.

Bevallom, szkeptikus voltam, aztán mivel maga; a saját apám kérdezett rá majd minden beszélgetés alkalmával, hogy döntöttem-e a költözést illetően, elkezdett mozogni a gondolat. Miért is ne? Én is öregebb lettem, apám is; viszonylag rendbe tettük a kapcsolatunkat, hát egy próbát megér a dolog, amúgy is most végre saját szobám lenne. Így érkeztünk el január elejéhez, amikor a lakótársam már gyakorlatilag csak váltóruháért járt haza, én meg baromira untam, hogy a társaságom a sarki kínai üzlet eladója, illetve a macskám. Bármennyire is imádtam a belvárost, ráuntam. Minden a seggemben volt, de nem éreztem jól magam. Nem is tudom, hogy ezt a plusz 10 kilót, amit az unaloműző zabálással szedtem fel, mikor fogom leadni, és hogyan. 

Tehát január közepén elkezdtem átbútorozni. Akkor jelentkeztek újra a hiányosságok. Apám folyton azon zsörtölődött, hogy a macska büdös. Elismerem, éppen abban az időszakban jöttünk, mikor ivarérett lett, de ezt már megoldottuk. Jöttek a kioktatások, amikor újra úgy kezelt, mint egy kisgyereket, aki meg kell tanítani, hogyan fogja a kést meg a villát. A költözés alatt összesen két csomagot fogott meg. Egyszer felhozta a kávéfőzőm, a másikra már nem is emlékszem, annyira dühös voltam rá, amiért mindent egyedül kell pakolnom. Minden este rácsodálkoznak a takarító nénik a munkahelyemen, hogy a csokival teli több tíz literes fazekat emelem A-ból B-be, és akkor nem látták, mikor egy ládányi edényt meg konyhai cuccot hoztam le teljesen egyedül az első emeletről, és vittem még vagy 500 métert. Nem tűnik soknak, de baromi nehéz volt. Oké, egy szemléltetőbb példa. A bőrönd, amibe az összes ruhám bele tudtam pakolni, körülbelül akkora, mint egy közepes méretű mosógép. Ezen kívül még egy utazótáska volt a hátamon, a nyakamba két laptop, illetve felváltva a két vállamon még egy-egy kisebb táska. Így nézett ki egy forduló a költözésnél. Azt, hogy ezeket cipeltem, apám kényelmesen végignézte a kocsiból, és nemhogy a bepakolásnál segített volna, azt is a volán mögül vezényelte le - a szokásos stílusban, amit irányomba mutat. Nem egyszer, és nem kétszer pattant el az agyam, és még mielőtt végleg kiköltöztem volna beköszönt újfent az érzés, milyen az autóból bőgve bámulni a forgalmat, miközben a saját igazát állítja. 

Egy ponton már anyunak is panaszkodtam, úgy három hét után, amikor már tényleg nem bírtam magamban tartani, elmeséltem a mamának is. Ő apu anyukája. A legnagyobb bizalmasom a családban. Azt gondoltam, hogy ha neki sírás nélkül el tudom mesélni, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk apuval együtt élni, akkor majd az érintettel is tudok beszélni, de már csak attól könnybe lábadt a szemem, ha hozzám szólt. Minden reggel, mikor végre kisütött a nap, és azokban a csodálatos fényekben mentem dolgozni, üvöltött a zene a fülemben, és arról ábrándoztam, mi lenne, ha teljesen másmilyen lenne az életem. Aztán eljött az este, mikor fél órát kellett várnom a buszomra a mirelit hidegben, és hazaérve még mielőtt beléptem volna az ajtón, láttam, hogy ég a villany; vagyis apu itthon van. Minden életkedvem elszállt. 

Ennek alig egy hete. Azalatt csak annyi változás történt, hogy a macskát kiherélték, már nincs az a jellegzetes szag, és végre beszéltünk apuval, bár a biztonság kedvéért csak telefonon. Ó, igen! Majd elfelejtettem. Hétfőig húzta-halasztotta, hogy megkérdezze az exfeleségétől, hogy a szobába menjek. Merthogy elvileg az az övé, és erről papírja is van. Mire kijelentette, hogy természetesen; legyen nekem is saját kuckóm, és megrótta aput, hogy eddig miért nem ott voltam. 

Szóval a következő lépés, hogy elfoglalom a szobát, miután apu kipakol. Hosszú menet lesz. Engem kioktatott, hogy minek van annyi cuccom, amit nem használok, azt ki kellett volna dobnom, ő ennek ellenére még mindig fenn tárolja az üres dobozokat, amikben a külföldről hazaérkező cuccai voltak. Azt sem igazán értem, hogy minek van a lakásban két szerszámos láda, mikor szökőévente egyszer kell valamit megjavítani, és ezek nagy része olyan dolog, amihez szakember kell, tekintve hogy szinte mindenhol beépített dolgok vannak. Azt hiszem, lesznek még csatáink, míg kipakol teljesen. 

Most lekopogom; nyugodt a hangulat, főleg; mikor nincs itthon, és csak telefonon konzultálunk.

Mégis; úgy érzem, sosem lesz jó kapcsolatunk. Megtanulhatjuk, hogyan éljünk együtt úgy; hogy ne menjünk egymás idegeire, de nem titkoltan az lesz életem egyik legszebb napja, mikor bejelenti, hogy összeköltözik a barátnőjével, és békében itt hagy kinn. 

The Heirs - a sorozat, amihez nem fűztem sok reményt

Annyeong, Kedves!

Elszánt vagyok, mert olyan dologról van szó, ami végre beindítja a novellás vonalat is. Persze, picit később.

Tehát érkezzen az első, amolyan kritika:

Nem egészen két hete fejeztem be a The Heirs névre keresztelt 2013-as dél-koreai sorozatot, Park Shin Hye és Lee Min Ho főszereplésével. Bevallom, kettejük miatt kezdtem el nézni, és mert felszabadult némi idő, amíg nem jön ki a The Legend Of The Blue Sea utolsó epizódja is, mert belefáradtam, hogy mindig napokig kell várnom a nagy izgalmak után, inkább megvárom, és az egészet egybe tolom le. Ugyanis most az a nagy kedvencem. (és a Goblin. Egy csoda.) 

De mi most itt az örökösökről beszélünk, Korea gazdag gyerekeiről, akikről a sorozat szólt. 

Persze, hogy első körben elvarázsolt a cuki tinédzser szerelem, és a habos-babos világ. Aztán, ahogy Eun Sang is, inkább megsajnáltam ezt a sok szerencsétlent, akiket úgy forgatnak, mint a marionett bábukat. 

Bevallom, sosem vagyok elégedett az anyagi hátteremmel. Nem panaszkodom, egyke létemre jól megy a sorom, és szép dolgokat öröklök egy napon, de a jelenben élek, amivel sosem vagyok elégedett a materiális vonalon. Mindig a szebb, a jobb érdekel, úgyhogy a sorozat első felében sokszor csak arra tudtam gondolni, hogy "kussolj, kis p***a, megvan mindened, ülj le, egyes," Aztán rájöttem, hogy semmivel sem jobb nekik. Lehet,  hogy dizájner táskája van, lehet, hogy a legújabb okostelefonja, és nyilván lehetősége volt már az óvodában öt nyelvet tanulni, de attól még szar a helyzete. Például a saját jövőjéhez a sorozatban egyik gyereknek sem volt semmi, de semmi köze. Példának okáért a főszereplő Kim Tan azzal indít 18 (!) éves létére, hogy ő már eljegyzett valakit. Szerelemről szó sincs, nem ám, egyszerűen csak a pénzüket házasítják. Young Do mosogat, mert egyszer az övé lesz a szállodalánc, amit most az apja egyenget, és így tanítják fegyelemre. Hyo Shin már azt is próbálta, hátha öngyi lesz anyu altatóitól, mert már előre eldöntötték, hogy bizony ő is ügyvéd lesz, mint mindenki a családban, és egy szép napon ügyész, mint apuci. Hát köszi srácok... Ha nekem tizenévesen elkezdték volna tolni, hogy márpedig szobafestő-mázoló leszel, édes lányom, elszaladok.

Ezen a ponton kezdett el érdekelni, mennyire nem különbözik egymástól egy-egy társadalmi réteg. Úgy értem, persze, nem mindegy, hogy 100 forintért ki kell centizned a vásárlást, vagy minden reggel a Starbucksban kávézol.
Én a szellemi javakban nem látok különbséget. 
Vegyük például a 18 éves énemet, mikor a pályaválasztás után a nagymamám, aki az egyik legfontosabb személy az életemben; hónapokig nem szólt hozzám, mert szerinte rosszul döntöttem. Szerette volna, ha vegyésznek megyek. Meg volt győződve róla, hogy azzal a lépéssel biztos anyagi hátteret teremthetek magamnak, és soha többet nem kell majd aggódnom semmi miatt az életben. Én meg már akkor is önfejű barom voltam, és inkább olyan szakot választottam, amiről azt gondoltam, majd nem csak anyagilag tesz boldoggá, hanem minden szempontból. Hogy majd lesz egy munkahelyem, ahova szívesen járok, hogy az emberek majd szeretnek, idővel lesz saját lakásom, autóm.
Lényeg a lényeg, mivel nem követtem a nagyok akaratát; én voltam a legrosszabb gyerek a világon, amiért nem teszek szívességet a családnak, ahelyett hogy a saját érdekeimet nézném.

Pontosan ugyanezt látjuk a The Heirs-ben is. Kim Tan egy f**z, mert nem akarja a vállalatot, amit örököl ígyis-úgyis, és még a jövedelmező eljegyzését is felbontja, csak mert szerelmes. Egy cseléd lányába, nem mellékesen. Young Do egy f**z, mert bármennyire is rugdossa az apja, nem képes legyőzni verekedésben, és túlságosan hasonlít az anyjára, tehát vannak érzelmei.

Egyébként Young Do a kedvenc karakterem. Az ő jellemfejlődése viszi a hátán az egész sorozatot. Kezdünk egy elkényeztetett örökössel, aki már csak azért is képes elgyepálni egy szerencsétlen ösztöndíjast, mert rossz helyen ül az ebédlőben. Aztán belép az életébe a számára legtitokzatosabb személy, Eun Sang és bumm. Vége van, mint a botnak. Aztán persze az apróságok, amiben ott bújik az embersége, szépen a felszínre törnek. Tetszett, hogy nem derül ki azonnal, miért ragaszkodik egy számára társadalmilag alacsonyabb kifőzdéhez, hogy sokáig húzták, hogy miért is utálja annyira Kim Tant. Mondjuk, miután megtudtuk, azt az oldalát nyafka cafkának neveztem el. Aztán megértettem. A saját szempontjából borzasztóan fontos lett volna, hogy akkor találkozzon az anyjával. Aztán a sajátomra gondoltam, akit keveset látok. Valószínűleg hasonlóan reagáltam volna én is, főleg miután egy szekrényből nézem végig a barátommal, hogy apám éppen valakit kettyint a szobájában.
Ennyi családi abnormális jelenség után igazán nem is csodálom, hogy az lett a hobbija, hogy gyenge jellemeket tesz tönkre. Sokkal kisebb volt a csalódás esélye, hiszen ha eleve olyan áldozatot választasz, aki már akkor veszített, mikor ránéztél, nagy eséllyel te vagy a győztes. Sikernek ugyan nem nevezném ezeket a gyakorlópályának is kevés kis eseteket, de ahhoz persze elég volt, hogy egyeduralkodóvá tegyék Young Do-t az iskolában, és a maga, -és az örökösök kis dimenziójában éppen ez volt a legfontosabb.
Aztán jött a lány. A lány, aki szépen kimosta ennek az emocionális értelemben vett koldusnak az agyát, és rányomta egy olyan útra, mely emberi szempontból sokkal követhetőbb. Még a haját is a szemébe fésülte a hatásos változás kedvéért.

Most komolyan... A korai Justin Bieber bubi frizura már akkor sem tetszett, mikor a névadó viselte. Olyan fejet varázsol viselőjének, mintha túl nagy lenne a bucija, valami idióta barom mégis megpróbálna ráhúzni egy óvszert, még ha veszett is az ügy, és éppen a szemöldöke vonalánál megakad a mutatvány. Mert az fontos: a szemöldökig kell érnie a kotonhajnak. Valamiért Koreában mégis zabálják ezt a stílust, de nem akármilyen helyzetekben.
Egy sor tudományos kutatás után ki merem jelenteni; a kotonhajat csak a jófiúk viselhetik.

Kim Tan: 
A kő gazdag örökös, akinek a szíve is a helyén van, így hamar felismeri, hogy az igaz szerelem sokkal fontosabb, mint holmi elkölthetetlen vagyon. Amerikai tartózkodása után rájön, hogy rajta kívül mások is vannak a világon, és igyekszik mindenki kedvére tenni, nem csak azok érdeklik, akiknek sok nulla van a számok után a bankszámláján. Önzetlenül szereti a bátyját, holott a csávó fél tőle, mint a tűztől, és inkább ellöki magától, nehogy véletlenül megkaparintsa a céget, amiért ő keményen dolgozott. (Persze bátyónak is kotonhaja van, mert a végén úgyis összeborulnak, meg amúgy is jó fej.) Imádja az anyját, és kiáll mellette, pedig ő csak egy szerető, még ha egy szobában is alszik apuval, és Tan örökös lett, mégiscsak anyu egy senki. De a kicsi fia imádja.
Kotonhaj: pipa. 

Young Do: - a jellemfejlődés közben és után
A szállodalánc örökös, aki akkor is kiáll az apja mellett, mikor szanaszét szopatta egész életében, és többre tartotta az aktuális nőit, mint a saját fiát. Megvédi a mostoha húgát, segít neki, és azután is fenntartja a nagy és okos báty imidzsét, mikor a szüleik már nincsenek is együtt. Beleszeret az elérhetetlen lányba, és tudta nélkül csak védi őt is. Rájön, hogy nem megy semmire a szívózással, és megvárja iskola után a diákot az új iskolája előtt csak azért, hogy bocsánatot kérjen tőle. Mindennap ugyanott eszik várva, hogy talán az anyja megjelenik, és egymásra borulhatnak.
Kotonhaj: pipa.



És ez csak két példa... De mondhattam volna Lee Jong Suk minden második drámáját.

Minden hiányosságot, és kotonhajat mellőzve, én igazán szerettem ezt a sorozatot. Bár főleg Lee Min Ho miatt kezdtem el, és nem utolsó sorban Park Shin Hye miatt, végül mégis Kim Woo Bin lett a kedvencem.

A végén pedig emlékezzünk meg egy perc néma csenddel Young Do első félidős hajáról, ami több volt, mint tökéletes.