Annyeong, Kedves!
Feltűnhetett, hogy egy hastaggel eltévedtem a címben. Nem. Szándékos.
Szombaton a legjobb barátom és én részt vettünk életünk első kpop partiján a Sohoban, azaz egy Omona partin. Kezdjük Ádámtól és Évától, mert ez egy vicces történet.
*
A munkahelyem egyre kevesebb örömöt jelent. Vagyis, egyáltalán nem lelem benne semmi örömöm, így régóta igyekszem azon, hogy legyen annyi lelkierőm, hogy váltsak. Hogy eddig miért nem tettem meg? Magamnak is utálom bevallani, de kényelmes. Elvagyok. A fizetésem nem annyira rossz, persze lehetne jobb is. Szabadidőm szinte nincs, amit csodálatosan példáz, hogy annyi idő alatt, amennyi idő ahhoz kell, hogy a munkába érjek, majdnem elég lenne ahhoz is, hogy hazautazzam vidékre. Ennek ellenére újévkor voltam utoljára, amitől legszívesebben elsírnám magam. Rendben, itt apuval élek együtt, de otthon van anyu, a nagyszüleim... Mindenki. Húsvétkor sem tudok hazamenni, mielőtt valaki kérdezné. Igen, rosszul esik. Baromi sokat teszek azért az üzletért, holott már réges régen nem akarok ott lenni, és még mindig nyalom a seggüket. Ok nélkül. Ja, mit kapok? Semmit. Semmit az ég egy adta világon. Az utált új kollegina miatt nem tudok hazamenni, minden szart megteszek, ha kell takarítok a takarítónők helyett, vagy szaggatom a tetves marcipánleveleket. Tényleg borzasztóan érzem néha magam. Ami pedig ennél is szörnyűbb, hogy legtöbbször még mindig úgy vagyok vele, hogy amúgy sincs életem, szóval tök mindegy mennyit melózok. Aztán jön valami szar, és rájövök, hogy pontosan a munkahelyem az oka annak, hogy nincs életem.
Hát így lehet, hogy egy csütörtök este ott álltunk a barátnőmmel a belvárosban egy buborékos tea üzlet előtt, majd elszántan beléptem, és 5 percig mást se csináltunk, csak válogattunk. A barátnőm egy mangós zöld teával én pedig egy epres fekete teával lettem gazdagabb, meg két szórólappal, ami, mint kiderült, a Sohohoz tartozik, és a hétvégén esedékes kpop partit hirdeti. Szóval ilyen is van, jó tudni. De hogy hogyan is jutottunk el a bubi teáig?
Azon hét elején arra sétáltunk két barátnőmmel, amikor a tea üzlet kirakatában valami tájidegenre lettem figyelmes. Sehun, az EXO legifjabbika egy plakáton, a kirakatban. Hogy tessék? Jó fél óráig emésztettem a dolgot, mire egyáltalán eljutott az agyamig a helyzet, de nem tudtam, mit keres ott. Ezek után tértünk vissza a legjobb barátnőmmel, immár okosabban. Lefényképezzük a plakátot, és ha bele döglünk is, megtudjuk, hogy mi a francot hirdet.
Ekkor különös dolog történt. A plakát mellett egy apró kis papíron az üzlet állást hirdetett. Ezt égi jelnek gondoltam, így elhatároztam, hogy visszajövök az önéletrajzommal, mert nekem ott kell dolgoznom.
A plakát képével a zsebünkben indultunk haza hozzánk, és annyira fellelkesültünk, hogy már a vonaton muszáj volt megtudnunk, hogy mi az ördögöt keres Sehun egy képe a Nyugati és az Oktogon között.
Az eredmény veterán kpop rajondóknak teljesen egyértelmű, de mi már azt sem értettük, hogy mi jelentősége lehet az április 8.-i dátumnak. Kiderült, hogy ez az EXO debütálása, és akkorra esedékes egy újabb Omona parti, amit az évforduló alkalmából vele reklámoztak.
Ott kell lennünk.
Miután ezt eldöntöttük, hazaértünk, és nekiálltunk felzárkózni. Ugyan tudok dolgokat, de például
nem tudtam mindenkit felsorolni nevek alapján, vagy arról sem volt fogalmam, hogy Luhanon kívül kiszállt még valaki. (Igen, Kris lett volna életem nagy szerelme, ha még tag...) Oda se neki, egy éjszakát rááldoztunk a megismerésükre, hogy ne legyünk kukák a partin. Azóta ömlik a telefonomból az összes lemezük, mindenkinek tudom a nevét, - nem csak Xiuminnak -, és egyre jobban belebuzulok a wattpad sztorikba. Most komolyan... Létezhet náluk aranyosabb ember a világon? Nem.
Szóval szombat reggel időben keltem, összepakoltam a cuccom, kisminkeltem magam, egy kiló hajlakkot fújtam el, hogy minden kitartson estig, aztán igyekeztem nem számolni a perceket egész nap. Elképesztően izgultam. Eleve mennyi volt az esélye annak, hogy éppen akkor, mikor kezdek belemélyülni az EXO dologba, hopp; éppen egy olyan partit találunk, ami egy kicsit nekik szól. Ennek lássuk be, nagyon kicsi az esélye. Az egyik barátnőm még meg is jegyezte, hogy nem érti hogy csinálom, hogy a kedvenceimmel éppen valami a közelben történik, miután kedvenceknek kiáltom ki őket. Ne menjünk messzire... A Szövetség utcában laktam; egy köpésnyire a Magyar Színháztól...
Este kicsit eltévedtem, de azért találkoztunk a barátnőmmel, aztán elmentünk hozzá a kollégiumba, hogy kifessem a körmeim és befonja a hajam. Közben természetesen végig EXO videókat néztünk, diskuráltunk róluk, és igyekeztünk kitalálni, vajon milyen is lesz a parti. Mert ha tele lesz fanatikussal, akkor az nem a mi bulink. Késéssel, de elindultunk.
Az estéről.
Rég nem voltunk már ennyire részegek, amit a közeljövőben nem szeretnék megismételni. Az a szerencse, hogy ez nem ment a buli rovására. Szavakkal szinte le sem tudom írni, mit éreztem. Annyira szürreális élmény volt, hogy a kedvenc kpop dalaimra rázom, hogy szinte teljesen hidegen hagyott a tény, hogy a buli helyszínét teletömték a legédesebb koreai pasikkal is, akiknek meglepő; de nagy része magasabb volt nálam. Kicsit sajnáltam ez miatt a barátnőmet. Neki feltett szándéka volt, hogy lövünk nekem egy koreai srácok - miután a vörösek után ők a gyengéim -, de annyira el voltam foglalva azzal, hogy végighalandzsázzam az összes dalt, hogy szinte nem is törődtem semmi mással. Pedig félúton még talált egy társat is maga mellé egy édes félig magyar-félig koreai srác személyében, aki segédjévé fogadott a szerezzünk nekem pasit projektre. Kettejük sem tudott kirángatni a dalok okozta extázisból.
Összegezve az estét: imádtuk minden pillanatát, a másnap borzasztóan fájt, és ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy jöttem haza. Késtem a munkahelyemről, ahol mindenki azon röhögött, hogy másnapos vagyok, de megérte. Minden pillanat megérte, hogy végre átélhettük az érzést, hogy milyen ezekre a dalokra elengedni magad, és csak sodródni az árral. Nem mondom, hogy értem a kpop őrületet. Nem mondom, hogy minden bandát kivétel nélkül istenítek, vagy egyáltalán kedvelek. Sőt! A legtöbbjét nem ismerem, és mivel elég márka hű vagyok, az sem kizárt, hogy örökre a Got7 és az EXO marad számomra a kpop. De azon az estén kicsit beleláthattam abba is, hogy másoknak mit jelent. Hogy létezik más is, nem csak Justin Bieber. Vannak még értelmes emberek a világon, akik nem a botrányaik miatt kedvelnek valakit, és azt szeretik valakiben, ha a tehetsége és a példaértékű viselkedése határozza meg. Ez jól esett.
Egyébként, a buborékos teások nem hívtak, pedig nagyon szerettem volna, és jelnek vettem azt is, hogy az EXO-CBX Hey Mama!-ja ment, miközben odaadtam az önéletrajzom.
